A dráma alapja egy 1997-ben megtörtént, országos visszhangot kiváltó tragikus eset. Kőszegen az utca kövére rakott le valaki egy újszülött kislányt a határ menti kisváros szociális gondozójának kapujában. A csecsemőt kivérzett és félig kihűlt állapotban szállították kórházba, de az életét már nem tudták megmenteni. A lányka a nevét a kisvárostól kapta. Virág - így nevezték el - már nagykorú lehetne. A sírjához azóta is sokan elzarándokolnak, hogy gyertyát gyújtsanak. Az anya utáni nyomozás eredménytelen volt. A szerző egy elképzelt történetet épít a lehetséges emberi kapcsolatokból és magatartásokból, melyek a végkifejlethez vezethettek. A mű a kislány születésének előzményeibe nyújt pillantást.  Egy olyan jövevényébe, aki csak úgy „ érkezett, termett", mint a vadalma.



Tóthárpád Ferenc Kőszegen élő író-költő-szerkesztő-művelődésszervező és lokálpatrióta irodalmi tevékenységét több kötetnyi  mű dokumentálja. Színháztörténeti munkát is publikált: igényes és hiteles monográfiát írt a kőszegi várjátékok történetéről.

Pápai László rendező elmondta: az előadás az írott művet átemeli a színházi képzelet világába.

- Az újszülött gyermekét magától eltaszító anyai magatartás egyidős az emberiséggel.  Ennek az embertelen, mégis örök-emberi cselekvésnek a gyakorlata az örökbeadástól az elhagyáson át a gyilkosságig terjed. Az átlagemberi gondolkodás számára megérthetetlen viselkedésnek számtalan oka lehet, melyek feltárásával és megismerésével a tudomány, a művészet egyaránt foglalkoznak. Ehhez a folyamathoz csatlakozott a szerző a dráma megírásával. A produkció az emberi gyarlóság bemutatásán túl  igyekszik azt a reményt erősíteni, hogy az élet ereje a halálénál erősebb - hangsúlyozta a rendező.

Dermesztő hajnalba

nyújtózik az este.

Elnyűtt ronggyá foszlik

az éj puha leple.

Csecsemő gőgicsél,

életéért eseng.

Szilánkokká roppan

szégyenében a csend.

„Anyám, édesanyám!

Ennyi csak az élet?

Még meg sem születtem,

de már nagyon félek.

Nem baj az, hogy vérzek,

nem, hogy majd’ megfagyok,

nem, hogy titkon hordtál,

s titok is maradok.

Ha megpihenhetnék

öled melegében,

s nem a sáros aszfalt

lenne menedékem

megéreznéd talán:

dehogyis haragszom,

bár nincs választásom,

s könnyekben mosakszom.

Anyám, édes anyám,

még neked se kellek!?

Mért van az, hogy Isten

éppen engem ver meg?

Vagy talán nem is ver,

csak magához ölel,

jóindulatához

ekként enged közel?!”

Elalszik a gyermek.

Angyalok fölötte.

Értetlen sóhajjal

búcsúznak örökre.

Aprócska koporsót

fednek be a hantok,

aprócska leányért

sírnak a harangok.