„Csak vendég vagyunk ezen a világon, tartja a mondás. Ez elképzelhetően igaz. De lehetnek ennél konkrétabb kínjai is az embernek. Például, amikor kénytelen felismerni, hogy tulajdon élete válik örök vendégséggé egy számára eddig ismertnek hitt, immár idegenné vetemedett, valóságban. (...)

Vidám vendégségből kényszerű vendégségbe keveredünk, amely életfogytig tart. Pedig nem követtünk el semmit. Talán mégis bűnt követtünk el valamikor. Akarva, vagy számunkra sem fölismerten. Tudtuk, nem tudtuk. Fecskére lőttünk. És már halálunkig véresen esszük a kenyerünket."

(Zalán Tibor)