– Nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy Jászai–díjas lettem. Jól esik, ha elismerik, hogy amit eddig tettem, jól tettem. Ennek ellenére tudom, hogy hol tartok, merre haladok – vagyis nem lettem más, attól, hogy kitüntettek. A legjobban mégis annak örültem, hogy örülnek a barátaim, meg a szüleim.
– Te a Pesti Magyar Színházban nőttél fel - az Akadémián tanultad a szakmát és aztóta a színháznál játszol. Ott is szeretnél maradni?
– Ezt nem lehet tudni… de pont úgy kerek a világ, hogy én nem csak ott játszom, hanem a Bárka Színházban is, meg a Maladype társulattal. Az „otthon-érzés” természetesen a Magyar Színházhoz köt, ahol játszom operettet, klasszikust és kortárs drámákat is, de emellett nagyon jó, hogy ott van az a kísérletező jellegű munka, amit Balázs Zoli rendezéseiben élek meg.
– Hogy találkoztál Balázs Zoltánnal?
– Volt egy társulat, akik –akkor még nem hívták őket Maladype–nek – több előadást is játszottak a Roma Parlament épületében. Ők hívták meg Zolit, hogy rendezzen nekik valamit. Ekkor találkoztunk. Véletlenül, az utcán. Beszélgettünk, és egyszer csak felkért, hogy szerepeljek ebben az előadásban. Azért hozzá kell tenni, hogy ismertük egymást még a Magyar Színház Akadémiájáról, ahova együtt jártunk.
– Ennyire véletlenszerű volt az első közös munkátok?
– Bizonyára gondolkozott már… de amikor összefutottunk, akkor egyértelművé vált, hogy akkor dolgozzunk együtt. Igazából, már régebben már munkálkodtunk mi közösen, de az még akadémista korunkban volt…

– Az ő rendezéseiben azonban egészen más feladatokat kapsz, mint az anya-színházadban.
– Más módon kell megközelíteni a dolgot. Kicsit nagyobb szükség van a pontosságra, a zenére, a ritmusra – tulajdonképpen egy kottája van azoknak az előadásoknak, és abba kell beletölteni valamit; nem pedig fordítva, hogy dolgozunk, és akkor a végére kialakul valami kotta, ami mentén az este halad.
– Melyik áll hozzád közelebb?
– Igazából pont emiatt éreztem az elmúlt évadban olyan jól magam, mert ebből mind jutott és nekem ezekre mind szükségem is van. Mindegyikből fontos valami. Nagyon szeretném, hogyha nem kellene soha választanom a kettő között.
– Mások is megmaradtak neked az akadémista évekből, akikkel tartod a kapcsolatot vagy együtt dolgozol?
– Sokan vannak ma is körülöttem, akik ott maradtak a színháznál a tanulás után. Most is együtt játsszunk.
– Hogy látod a mostani akadémistákat? Van velük kapcsolatod?
– Ismerem őket, sokat találkozunk, gyakran beszélgetek velük… pontosan tudom, hogy milyen az életük, nagyon jól emlékszem rá. Nincs ez olyan messze tőlem, sőt… úgyhogy segítem, bíztatom őket.
– Szeretnél tanítani is?
– Nem! Azt gondolom, hogy én ehhez nem vagyok elég „biztos” jellem. Lebegősebb vagyok… és hangulatember. A tanításoz, szilárdság kell, engem pedig sokkal inkább a hangulatom határoz meg, az vesz körül… Nem mintha hagynám magam mindenfelé sodorni, vagy sodortatni. Még magamban sem mindig bízok… eléggé. Egyszerűen nem vagyok tanártípus.

– Bánt, hogy a Színművészeti kimaradt az életedből?
– Nagyon sokáig bántott, hogy nem vettek fel. Háromszor is megpróbáltam. Azután rettentő fóbikusan viselkedtem még az épülettel kapcsolatban is… ha a környéken jártam már rám jött a lábremegés. Egyébként a feltételes módok az életben sosem érdekeltek, úgyhogy nem foglalkozom azzal: „mi lett volna ha…” Mivel én a Magyar Színházban nőttem fel, és azóta is ott játszom – mondhatom, hogy bent maradtam a „fészekben”. Ezek alatt az évek alatt annyi embert figyeltem és annyian vigyáztak rám, a „nagyok” közül is, hogy teljesen elveszítette a jelentőségét az a pár főiskolai kudarc.
– Mik a terveid? Mit szeretnél még játszani?
– Mindent. Amit csak lehet. És bevallom, lassan már az anya-szerepre is vágyom…