Huszonnégy évvel ezelõtt vs. tizenkilenc év óta. Egy örökkévalóságra szóló ígéret vs. hetven doboznyi élet. Két egymásnak feszülõ, kikezdhetetlen igazság – az antik tragédia alaptétele. És a meg-megtorpanó, nekilóduló, önmagán hurkot vetõ, kisimíthatatlan idõ – a valóság kortárs érzete.

„– Aki belenéz a tyúkisten lyukába, a jövõjébe pillant bele, állítólag.

– Vagy a múltjába – attól függ, hogyan tartod.”

Romy Vogtländer becsenget Frank és Claudia lakásába. Az öreg hölgy leszáll a gülleni állomáson. Médeia még egyszer beszélni kíván Iaszónnal. A pestis felüti fejét Thébában. Mindegyik érkezõ figyelmeztetni jön, hogy a múlt kötelez. Frank, akárcsak Oidipusz, képtelen emlékezni, ezért nem rendelkezik saját jövõje felett. A bûnt, apa a fiúra, már öntudatlanul átörökítette: Andreas ígér, és megtagad. Múltra ítéli Tinát, a tragédia hírnökét. Ha a múlt jelenné lesz, nincs más választás, mint megadni magunk a sors önbeteljesítõ mechanizmusának. A szétvagdosott idõ fájdalmas egységbe rándul össze.

Schimmelpfennig darabja maga is tyúkisten, varázskõ, amelyen át meglátjuk a múltat. Vagy a jövõt. Attól függ, honnan nézzük.