Mindannyian magunkban hordozzuk a Scapini attitűdöt
Harmadszor dolgozol a Tompa Miklós Társulattal, de először rendezel itt klasszikus vígjátékot, egyben először dolgozol nagyobb szereposztással is. Mennyiben másabb ez a munka?
– Első vásárhelyi rendezésemet, a Karamazovokat 2015-ben mutattuk be, azóta már a világ egészen más lett, így a munka is az. De azt is mondhatjuk, a világ a két évvel ezelőttihez képest is nagyon megváltozott, és ez a megváltozott világ másfajta fogalmazásmódot igényel. Az emberek viszont ugyanazok, illetve ugyanazokkal az emberekkel is dolgozom: a Scapinben szinte minden színész játszik, akivel korábban itt dolgoztam. Ez egy tudatos döntés volt a részemről, hiszen a korábbi munkák során megismertük egymást, és remekül tudtunk együtt dolgozni.
Úgy érzed, hogy a világnak a megváltozása, ez a hangulat, ami ráült a környezetünkre, rányomja bélyegét a rendezéseidre is?
– Mindaz, ami a világban történik körülöttem, hatással van rám emberként és rendezőként egyaránt, és ezek a hatások beépülnek a színházba is. Minden előadásban valamilyen szinten folyamatosan reflektálunk a világra, a gondolkodásunkban nem tudunk elszakadni tőle. Amikor valami rendkívüli történik a világban, felerősödik a kérdés, hogy a színház direkt módon kell-e reflektáljon arra, vagy nem. Számomra az az izgalmas, hogy a világban bekövetkező konkrét eseményeknek milyen hatása van ránk, az életünkre, a társadalmunkra, és azt hiszem, a színházban is elsősorban ezekre kell reflektálnunk. Ma számomra a Scapin is valamilyen módon azt a világot hordozza magában, aminek a részei vagyunk, azzal a furcsa kettősséggel együtt, ami jelenleg meghatároz: a visszavonulásról, a kívülállóságról, az egyedüllétről, és egyben a biztonságkeresésről szól, arról, hogy az embernek szinte semmihez sincs kedve, ám mindeközben alkotó emberként nem engedhetünk ennek a passzivitásnak, bármilyen körülmények közt léteznünk kell, aktívan részt kell vennünk a világban, a szerepeinkben, beleértve ebbe a társadalmi szerepünket is.
Ha már a kettősségnél tartunk, a Scapin furfangjaiban, bár egy vígjátékról beszélünk, nyomokban jelen van az a ború is, ami a szerző tragikus végű művei, az úgynevezett molière-i tragédiák jellemzője. Előadásodban hogy aránylik a könnyedség és a drámai töltet?
– Ezekben az időkben nagyon fontos az, hogy ne veszítsük el a humorérzékünket, a jókedvünket, még akkor sem, ha körülöttünk nem épp vidám a világ. Ám ha a humorunkat elveszítjük, egy olyan lejtőre kerülünk, amin már nagyon nehéz lenne megállni. Azt hiszem, most különösen fontos az, hogy egyensúlyban legyünk, hogy egészséges módon éljünk minden szinten, lelkileg is. A Scapin kapcsán is az egészséges egyensúly megteremtésére törekedtem a humor és a fájdalom között.
Az előadásban a Scapin létezésének milyenségével mintha valamilyen fajta alkotói magatartásra is reflektálnál egyben…
– Ha jobban belegondolunk, Scapin a világot akarja jobbá tenni a maga módján, és ezáltal nem csak Géronte szolgája, hanem valahol a világnak, a humánumnak is egy nemes értelemben vett szolgájává válik. Minden alkotó, amikor létrehoz valamit, az lesz számára a középpont, azért dolgozik, annak a szolgálatába áll. A színházban mindannyian az előadás szolgálatába állunk, a próbafolyamat során a felmerülő problémákat akarjuk megoldani, a készülő előadást akarjuk jobbá és még jobbá tenni a nézők számára. Ebben a kontextusban mindannyian magunkban hordozzuk a scapini attitűdöt.