Lev Tolsztoj Holsztomer című elbeszéléséből – mely a világirodalom egyik legszebb és legmegrázóbb írása – Mark Rozovszkij készített színpadi adaptációt, s a miskolci előadás alkotói is ezt vették alapul.

A legenda a lóról egy foltos mén, Holsztomer szemszögéből mesél el egy életet, születéstől a halálig, melynek során a ló „gazdáról-gazdára” vándorol. Az évek során jót és rosszat megtapasztalva különböző stációkat jár meg, míg egy tábornok méneséből hosszú-hosszú út után eljut az utolsó „állomásig”, a sintérig.

\"... Sok legkedvesebb Tolsztoj-hősöm volt énnekem. De ma már, visszatekintve talán mégis Holsztomert (az orosz név jelentése: \"Vászonmérő\", azaz Rőfös) szeretem a legjobban, a nevezetes ló-családból származó, de végzetére tarkán születet mént, akit e születési hibája miatt kivetnek a ménesből, eladnak a főlovásznak, az meg kiherélteti és kocsiba fogja; tőle megveszi egy nyalka huszártiszt, ekkor kiderül, hogy herélten is pompás futó maradt, lehagyja a híres sztár-lovakat, de aztán gazdája, megszökött szeretőjét üldözve, rokkanttá hajszolja, majd lelkiismeretlenül eladja egy kupecnek, így kerül Holsztomer egyre lejjebb, egy paraszthoz, és attól a cigányokhoz.

... énnekem az tűnt föl elsősorban, hogy itt egy ló nézi és ítéli meg az emberek érthetetlen életvitelét, az enyém, az övé, a tulajdon torzító tudatát, egy lónak jut olyanféle szerep, mint Montesquieu perzsájának, Swift Gulliverének. Hiszen a Gulliverben is a nemes nyihahák a legkülönb teremtmények - de hát könnyű nekik:
országukban ők uralkodnak, és az elfajzott jehuk (emberek) az ő barmaik. Holsztomer azonban testileg majdhogynem végleg leromolva, vén, visszataszító, csúfságában, fölpuffadva is, aszottan is, elgennyedt sebekkel borítva, melyeket nem csak emberi szerszámok vágtak bele, hanem lópatkók is: társai, akiket ingerel a másfélesége, a heréltsége, a tarkasága, rútsága, öregsége, időnként belerúgnak a hasába vagy a horpaszába (...) - így áll kísértetiesen az udvar közepén, és árad belőle, szavaiból, Tolsztoj mondataiból a sztoikus lemondás emberfölötti méltósága. És ez a méltóság, amellyel az embereket nézi, nem a felvilágosodás eszélyessége: van benne valamilyen ráción túli nagylelkűség, amely például szeretni tudja, őszintén szeretni - merőben a szépségükért - szívtelen gazdáit, a garázda herceget és mihaszna kocsisát, akik a meghajszolással, a helytelen táplálékkal tönkretették őt, aztán lelketlenül túladtak rajta.

Igen, mostanában Holsztomert szeretem a legjobban a Tolsztoj-hősök közül.\"