- Hogy kezdődött, honnan jött az ötlet? A Makar Csudra, meg hogy több szerepet játszol… te találtad ki, vagy Karafiáth Orsi?
- A Petőfi Irodalmi Múzeumban voltam egy rendezvényen, itt futottam össze Orsival. Találkoztunk régebben is, és szimpatizáltunk egymással. Nos, Orsi a PIM-ben elmesélte, hogy a Harmadik Hely nevű lakásszínháznak dolgozik, és megkérdezte, nincs-e kedvem csinálni ott egy estet. Én meg úgy voltam vele, hogy pillanatnyilag fogalmam sem volt, mit csinálhatnék, de a gondolat tetszett nagyon, és tudtam, ez olyan lehetőség, amit nem szabadna kihagyni. Úgyhogy elvállaltam.

- Pedig, ha van standup-os vénád, akkor ezt is ki kellene próbálnod.
- Persze, de nem akartam olyasmit csinálni, amihez nem igazán értek, amit még nem tanultam. De akkor meg mi legyen, amit egy lakásszínházban érdemes eljátszani? Hiszed vagy nem, komoly dilemma volt, egész télen ezen rágtam magam.

- Akkor már tervben volt az Örök tél?
- Akkor még nem. Februárban volt a forgatás, januárban pedig végre jött az ötlet.

- Honnan? Hogy épp Gorkij és a Makar Csudra?
- Anyukám orosz szakos volt, az orosz irodalmat eleve szerettem, ezt a mesét (mert a Makar Csudra igazából mese ám) meg különösen. Sokszor hallottam-olvastam gyerekkoromban, és később én is sokszor meséltem ezt a barátaimnak, mert úgy láttam, mindenkit megérint. Gondoltam, hát akkor a Makar Csudrát fogom mondani, hiszen azt ismerem, azt tudom, az az én mesém! Éreztem, hogy ezt a szöveget el tudnám mondani, és pár apró változtatással sikerült is színpadra alkalmazni.

- Ezek szerint Soós Attila rendező mellett te is dramaturgja voltál az előadásnak. Hogyan alakult a közös munka?
- Attilával többször dolgoztam már, és tudom, hogy érti és érzi, mit akarok. Sok ötletem volt készen, és sokat tett hozzá ő is. Ketten hoztuk létre az előadást.

- Milyen színpadi megoldásokat alkalmaztatok ebben az eléggé speciális helyzetben – monodráma, amelyben egyetlen ember több szerepet játszik?
- A Makar Csudra mese, sőt mese a mesében: történet valakiről, aki maga is egy történetet mond el. Hat szerepet játszom összesen. Ez azt jelenti, hogy az elejétől a végéig bent vagyok, és mindig szem előtt, nincs takarás. Nem egyszerű tehát a többszöri átalakulás, de épp ez az izgalmas benne – aki kíváncsi, hogyan csinálom, az jöjjön és nézze meg. Én ugye filmekben szerepeltem először, alapvetően ott kezdtem a szakmát, emiatt korábban a színházi munkáim során gyakran küzdöttem a beszéddel és a színpadi jelenléttel. No, hát most aztán megértettem és megéreztem, hogy mi ez, nincs mikroport, nincs mikrofon, be kell beszélni a teret. Az eddigi előadások lakásokban voltak, meghitt, zárt terekben. Most, május 23-án este a Műcsarnokban ez izgalmasabb lesz, de a próbákon már érzem, hogy ott is menni fog.

- Keresed a kihívásokat, vagy inkább azok találnak rád?
- Is-is. Izgat és érdekel minden újfajta szerep vagy feladat, nem futok el előlük.

- Akkor tehát fontos, hogy kipróbáld magad olyan szerepben is, ami újdonságot jelent? Szempont-e, ha elvállalsz valamit, hogy ilyet még nem csináltál?
- Igen, annak kifejezetten örülök, szeretem a kihívásokat. De nem gondolkodom ennyire tudatosan előre. A jelenben élek, az adott helyzetből próbálom a legtöbbet kihozni. Most sem volt ilyen vágyam, hogy önálló estet kell csinálnom, ezt szeretném, ez a célom – de szembejött a lehetőség, és akkor már nem akartam elengedni. Mindig azt próbálom megcsinálni, ami előttem van, de azt maradéktalanul. Aztán reménykedem, hogy ez majd hozza a következő feladatot, és eddig szerencsére így is volt.

- Milyen volt az Örök tél forgatása? Kimerítő?
- Eléggé. És nagyon nyomasztó. Korábban olvastam Szolzsenyicintől a Rákosztályt, most meg a Gulag szigetcsoportot. Az az érdekes, hogy mégis jó hangulatú volt a forgatás, ahhoz képest, hogy milyen sötét volt a téma. De az a pillanat, amikor egy marhavagonba szálltunk, és ránk zárták az ajtót, na, az gyomorra ment, tényleg nagyon félelmetes volt. Amikor vége lett a munkának, mindenki fellélegzett – ebből látszik, hogy nagyon jól sikerült a nyomasztó hangulatot felidézni.

- Mi lesz a következő projekted?
- A Makar Csudrát fogom még játszani a Műcsarnok után is, a jövő évadban, a Tháliában, aminek nagyon örülök. Ráadásul úgy néz ki, hogy az előadást az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra is meghívják. Óriási ajándék, hogy ennek az előadásnak ilyen utóélete lett – hiszen eredetileg egyetlen estére készült.

- Amikor éppen nem vagy elhalmozva munkával, mit csinálsz, hogy néz ki egy napod? Mire van több időd ilyenkor, amibe jó visszazuhanni?
- Találkozom a barátaimmal, őket nagyon elhanyagolom, amikor dolgozom. Olyankor annyira elfáradok testileg-lelkileg, hogy inkább nem megyek emberek közé, mert nem tudnék rájuk figyelni, olyan lennék, mint egy zombi. Ilyenkor sokszor a növényeimmel foglalkozom. Ők nem kérdeznek semmit. (nevet)

- Növények? Van kiskerted?
- Van bizony. Ez a hobbim. Tudod: „Kertész leszek, fát nevelek…” (és végig is mondja legott a József Attila-verset). Szóval barátok, aztán bepótolom az elmaradt filmeket – most például a Tiszta szívvel-t néztem meg, és a Kincsem-et. A Testről és lélekről lesz a következő. Sokat megyek színházba is, nemrég például a Katonában a Mi osztályunk-at néztem meg. Az egyik legerősebb rendezés, amit valaha láttam. Aztán megnéztem a Balfácánt vacsorára előadását is. Tizennyolc éve úgy megy teltházzal, hogy egyetlen kritika sem jelent meg róla, hallottál már ilyet? Tizennyolc év! Hogy lehet egy darabot ennyi ideig játszani? No, Koltai Robi mesélte, hogy pár hónapja kaptak egy új súgót. Az meg csak nézte, nézte a szövegkönyvet, és nem értette, mi van, mert a színészek tizennyolc év után totál szétimprovizálják az egészet. Nagyszerű előadás. Sosincs két egyforma este.

- A jelen meg a jövő után beszéljünk kicsit a múltról is, bár talán banális a kérdés. Mikor határoztad el, hogy érdekel a színészi pálya? Gyerekként is szerettél szerepelni?
- Nagyon szerettem. Annyira, hogy magamat vettem kamerával, magamról csináltam műsorokat. Ha megláttam, hogy fotóznak, azonnal pózolni kezdtem, ahogyan az igazán exhibicionista kisgyerekekre jellemző. Imádtam a L’art pour l’art-t, őket utánoztam mindig, előadtam Boborjánt. Majd következett a színjátszó szakkör, meg a Harlequin Gyerekszínpad. De mindez még nagyon távol volt a hivatástól, legfeljebb remélni tudtam, hogy egyszer majd megélek belőle. Aztán elmentem a Victoria című film castingjára…

- Ami hogy jött?
-  Akkoriban szociális munkásként dolgoztam László Flórával. Ö mondta, hogy hiába castingoltak, eddig még senkit nem találtak a szerepre, menjek el. Elmentem. És ez megváltoztatta az életemet.

- Ha már szóba került a szociális munka: az 1 százalékot mire fogod adni?
- Eddig a Bagázs Karitatív Egyesületnek adtam, és azt hiszem, idén is így fogok tenni.

- Nagyon sokat mosolyogsz, beragyogod a kávézót. Úgy látom, most igazán jól vagy.
- Most jól mennek a dolgok, úgy érzem, elkaptam egy jó hullámot, kíváncsian várom, mit hoz a holnap. De tudod: ha csak ennyi volt, azzal is boldog vagyok, és megköszönöm.

- Azért fura lenne, ha csak ennyi lenne, miután több díjat is bezsebeltél filmre és színházra is. Inkább az a kérdés, hogy színház vagy film.
- A film meg a színház olyan nekem, mint a tea meg a citrom. (Valószínűleg kicsit értetlenül nézek, mert Franciska nevet, és kifejti bővebben is.) A film számomra létszükséglet: olyan, mint másoknak a reggeli kávé, ami nélkül nem tudnak felébredni. Nekem a fekete tea ilyen, azzal kelek minden reggel, lételemem, éppen úgy, mint a film. A színház pedig megízesíti az életemet, mint a teát a citrom. Úgyhogy remélem, nem kell választani.