Külsős médiamunkásként személyes élményem volt találkozni Keleti Évával a 80-as években az 1976-1989 között megjelenő, legendás Új tükör magazinnál. Ez a hetilap az új szelek hordozójaként a jó szövegek mellett a fotóra is fókuszált. Emlékezetes, remek portrékkal éltek a címlapokon, a közepén pedig sokszor duplaoldalas fotók vitték a prímet. Keleti Éva képszerkesztőként jegyezte ezt a vállalkozást.

Az alkotó mostani műcsarnoki kiállításához - Szarka Klárával - számba vette, hogy archívuma, az MTI-ben őrzött képanyaga és páratlan emlékezőképessége milyen eddig nem ismert kincseket rejt a gyakran már ikonná vált fényképein kívül. Ezek jelentős része színháztörténet és fotóművészet egyszerre. A portré-műfaj remeke nem mellesleg kalendárium is. Egyre több a „kihagyhatatlan fotó”, és az idők múlásával egyre inkább felerősödik Éva humanista fotográfus énje.

Az „én”, a kereső művész örök témája. Nemrég megjelent életrajzi interjúkötetét olvasva belepillanthattam gyerekként „szerzett”, a túlélők számára is tragikus – a világnak feldolgozhatatlan vagy hárítandó – rémálomként elfojtott élményébe. Megosztotta olvasóival a 75 éve vele történteket, és ez számomra kulcsa lett emberábrázoló képessége titkának. Gyerekként szülei 1944-ben olyan helyre menekítették, ahol az első nap az az érzése támadt, a hely nem biztonságos. Hazaszökött. Másnap a nyilasok betörtek a házba és az összes gyereket megölték. Ezután indokolt a kérdése: „mi végre maradtam életben? Ki vagyok én?” És amire azt írtam, feldolgozhatatlan, arra neki ott van a fotográfia, mint a kérdésre újra és újra választ ígérő csodálatos műfaj. Ami képes mélyen emberi, humanista válaszokat adni azoknak a képnézőknek is, akik talán nem is teszik fel az önvizsgáló kérdést.

A „külső” világot Keleti Éva képcsinálással, empátiájával interiorizálja. Nemcsak saját lelki harmóniájának forrása ez, de fotói szemlélőinek közönyét legyőző, a belső út zárt kapuin áttörő alkotások. A „hiteles” kép békekövetei legyőzik a „hamisat”. Ez a hitelesség a színház titka is, Éva sokféle fotós műfaja közül ezért is a színházi fotózás talán a legkedvesebb terepe. Ott a test gesztusai, a mimika rezdülési a világ és a színpad kódjainak hordozói, fotóival megfejthetőek, közkinccsé tehetőek, különleges beleérző képességgel és tehetséggel, kompozíciós leleménnyel. Visszatérek a bevezetőben említett nyolcvanadik születésnap óta eltelt évtized változásaihoz. A digitális fotó áttörése lezajlott.

Keleti Éva úgy gondolta 30 éve, hogy nem fényképez többet.  Három éve azonban Szarka Klára kurátor meghívta a Műcsarnok Fotográfiai Nemzeti Szalonjára: csináljon oda friss képeket. Belevágott. Sikere volt. Fiatalos – személyisége lényegéhez tartozó – friss karakterű képeket fotózott. És újra kezdte. Pedig sok miden ma egészen más. Az analóg idők fényképezőgépébe, sötétkamrájába a fotós szinte belebújt és ez megjelenítette művével való intim viszonyát. Szinte összenőtt ember és gépe, mint a felfedezők korának idején ló és lovasa. A digitális gép képernyőjére kívülről csak rátekint a fotós, így távolabbról nézi témáját is. Egészen más lett a fej, a szem, a test pozíciója, a kereső mozgás. Éva megbarátkozott ezzel az új lehetőséggel – ez is örök fiatalságának bizonyítéka. Más lett a képhordozó is – a film fizikailag eltehető volt, a kép mintegy alkimista műveletben jött elő. Ma letöltünk, winchesteren, felhőben tárolunk. Az „oly távol és oly közel” viszonyát – Éva egyik emlékezetes kötetének címe éppen ez – új dimenzióban kell megfogalmazni.

Hogyan sikerül neki megújulni? A kapcsolatteremtés a titka. A modell iránti szimpátia. Sok esetben a szeretet. A géppel, technikával való közeli viszonynál a képkészítő és témája/modellje/riportalanya közötti meghitt viszony az igazi tét. Ez nála nem változott meg az évtizedek alatt. Nem vált üres rutinná. Keleti Éva ebben a legfontosabb képcsináló kérdésben magabiztos, otthonos maradt. Empatikus, személyes viszonyt tud létrehozni, villanásnyi reflexidővel megérzi a termékeny pillanatot. Képkockáinak négyteremnyi sorát megnézni – többek között – színházi élmény is. Szép órákat ígér a Műcsarnokba látogatóknak.