Koltai Róbert Napló-szilánkok (Móricz 1924–25) című önálló estjét a Múzeumok Éjszakáján, június 24-én a Műcsarnokban láthatja a közönség. Móricz Zsigmond naplói 2010-ben kerültek először az olvasók kezébe a Noran Kiadó gondozásában, Cséve Anna szerkesztésében, és ma már megszerezhetetlenek. A Naplók robbantották – ha finomabban akarunk fogalmazni: „új színekkel gazdagították” – a köztudatban élő Móricz-képet. A magánéleti válsága idején született feljegyzésekben magát „grafománnak” tituláló író ellentmondásos érzéseinek őszinte feltárásával valósággal önterápiát folytat. A Naplók első, 1924–25-ös kötetének színpadi adaptációját Koltai Róbert B. Török Fruzsina szerkesztő munkája alapján végezte. A 2011-ben bemutatott, azóta folyamatosan játszott darab kamara-jellegéhez ideálisan intim közeget nyújt a Műcsarnok játéktere. A produkcióban a művész egyedül viaskodik önmagával a színen. Partnerei – akikkel valóságos, illetve képzeletbeli önmarcangoló párbeszédet folytat – csak hangjukkal vannak jelen: Molnár Piroska, Kertész Péter, Uri István és Szirtes Balázs szólaltatják meg a dráma további szereplőit. Az előadás illeszkedik a Műcsarnok kulturális repertoárjába, amelynek keretében a képzőművészeti élmények mellé különleges színházi, irodalmi és zenés produkciókat is kínál. A közelgő esemény kapcsán Koltai Róbertet azokról a személyes kapcsolódási pontokról kérdeztük, melyek Móricznak a naplókból feltáruló, eddig ismeretlen oldalához kötik.

MCs: – Ön írt valaha naplót?
KR: – Naplót soha. Mindenki küszködik magával, az életével, de szubjektív, hogy kinek hogyan csapódnak le az érzései. Dacára annak, hogy filmforgatókönyvekben is társszerző vagyok, alapvetően inkább szóban tudom megfogalmazni, amit gondolok. Előfordult, hogy írtam humoros szövegeket, de például az Illetékes elvtárs szövegei rögtönzések voltak annak idején. Amióta viszont létezik az életemben e-mail és SMS – csak másfél éve használok internetet –, több közöm van az íráshoz. Bizony, ha feszültség ér, túl könnyen adom ki magamból. Ahogy Móricz is írta: ki kell írnia magából a dolgokat. Ez a gyors reagálás nem biztos, hogy jó, adott esetben konfliktusokhoz vezet. Néha erősebben vágok vissza, mint a dolog súlya indokolná, pusztán attól, hogy írásbeliségbe keveredem. Régen az ember megírt egy levelet és elment vele a postára, ennyi idő alatt most háromszor bocsánatot kell kérnie egy meggondolatlan SMS-ért.

Mcs: – Móricz naplóiból, főképp az előadás alapjául szolgálót követő, a már beteljesült, mégsem boldog szerelem éveiben született 1924–25-ös kötetből Kabdebó Lóránt irodalomtörténész a magányosság rémületét emeli ki, amely elől csak az írás ad menedéket.
KR: – Én nem érzem Móriczot magányosnak. Ő az egész világgal tartja a kapcsolatot, minden lélegzetvétellel. Igényt tart az egész világra, ezért van az, hogy még a legmagányosabb pillanatait is művészetbe önti. Azért ilyen fergeteges a napló, mert minden benne van: a legnagyobb drámák és tragédiák, és mindez humorral. Ez az, ami új. Az én olvasatomban Móricz nem volt magányos, örülni akart és szeretni.

MCs: – És Ön hogy áll ezzel az elemi magánnyal?
KR: – Én nem nagyon tudok egyedül lenni. Minden pillanatom arról szól, hogy gyorsan együtt legyek valakivel, valakikkel. Meghányni-vetni a dolgokat, együtt lenni, fogni valaki kezét. Szerencsére a pályámon fantasztikus találkozásaim voltak és vannak. Akár játszom, akár rendezek, olyan kiváló színész csapatokkal dolgozhatok együtt, ami ritka egy magánszínháznál – említhetem a Körúti Színházat, akikkel sokat dolgozom együtt, vagy Ivancsics Ilona csapatát, akikkel most próbáljuk egy finn író szenzációs komédiáját. Én rendezem, és lehetőségem volt kiválasztani a színészeket, nagyon jó csapat jött össze. De nagyon várom a műcsarnoki előadást is. Eddig 130 körül van a Móricz-estek száma, Zürichben is jártunk vele, kis- és nagyszínpadon egyaránt játszottam már.

Mcs: – Változott közben valamit a darab, vagy akár az Ön viszonya a darabhoz?
KR: – B. Török Fruzsina olyan anyagot adott a kezembe az ezer oldalas szövegből, amitől nem tudtam szabadulni, és pár hónap alatt megszületett a kész előadás. Kezdetben úgy gondoltam, hogy nem szabad szünetet adni, de olyan bődületes súlyú és erejű az anyag, hogy előadói szempontból, de a közönség szempontjából is jól esett, hogy egy jó pillanatban szünetet tartsak. Ezt onnan fogják tudni, hogy azt mondom: „Szünet!” A darab felolvasószínháznak indult, ebből mára annyi maradt, hogy a szemem néha pásztázik a lapokon, ahogy átteszem őket magam előtt. Nem mondom, hogy fejből tudom a szöveget, de mégis. Elég, ha ránézek, és lefényképezi a szemem, ami esetleg épp nem jut eszembe. Ráadásul kelléknek is nagyon jó, ahogy a kottatartóról az asztalra teszem a lapokat, például amikor dühös rész következik. Jól jön, hogy játszani tudok a lecsapott papírral. 

MCs: – Mennyire megterhelő eljátszani a darabot? Azonosulni tud Móricz álláspontjával?
KR: – Egyáltalán nem megterhelő, sőt, megkönnyebbülök tőle. Itt nincs álláspont. Móricz álláspontja az volt, hogy nem tud, képtelen hazudni. A leggyilkosabb dolgokat is mindig leírja. Ez benne van a naplókban is: nagy dolgokban nem ismeri a megalkuvást. Akár az életét, az írói becsületét is odaadja, csak kimondhassa, amit ki kell mondania.

MCs: – Ebben csak az a keserű, hogy ennek egy másik ember élete esett áldozatul. A napló idején bontakozik ki Móricz szerelme Simonyi Mária színésznő iránt – akit később feleségül is vesz –, miközben tönkrement első házassága a felesége, Holics Janka öngyilkosságával ér véget.
KR: – Ezt nem lehet így leegyszerűsíteni. Móricz felesége szörnyeteg is tudott lenni. Hangsúlyozom: is. Mert közben mindent tőle kapott. Benne látta a csodát, és húsz évig véletlenül se csalta meg. Már az első levelében, amit 25 évesen írt neki, mint menyasszonyának – és amivel az estet kezdjük –, benne van, hogy látja rajta azt, ami később robbant. De akkor még szerelmes volt. A végén már szörnyen szenvedett, a felesége cenzúrázta minden egyes írását. Móricz nem bűnös azért, hogy a felesége végül beváltotta a fenyegetését, és öngyilkos lett. Egyébként az asszony is nagyon tehetségesen írt, az előadásban az ő levelei is szerepelnek.

Mcs: – Akkor rossz kérdés, hogy meg lehet-e bocsátani Móricznak?
KR: – Nagyon rossz! Persze, hogy meg lehet. Mindnyájunknak meg kell bocsátani, akik élünk, mert mindig sértünk – érdekeket, embereket; fájdalmakat okozunk, és mi magunk is belehalunk. Mint ahogy mindenki mindenbe belehal. A válaszhoz meg kell nézni az előadást. Nagy szeretettel várom a Műcsarnokba mindazokat, akik még nem látták, és azokat is, akik újra meg akarják nézni!