Hol vannak a határaink, tudjuk-e azokat átlépni, vagy meg kell-e őket tartani, adott esetben meg tudjuk-e védeni saját határainkat? Ilyen típusú kérdéseket feszeget a vicces, de egyben komoly előadás, amely maga is egy határátlépés, amennyiben sok hagyományos szabályt felrúg – első helyen mindjárt a létrejöttével kapcsolatban. Ennek kapcsán kérdeztük a rendezőt, Dömötör Andrást, akivel saját határátlépéséről is beszélgettünk.

A Határátlépések egy közös munka eredménye, már ami az írást illeti: te vagy az egyik szerző, vannak még ketten feltüntetve melletted a színlapon, plusz az egész társulat. Tehát ez a nagyon mai kortárs mű a színpadon született meg a próbák során. Jól gondolom én ezt?
  – Jól gondolod. Nagyrészt a színpadon született meg, de vannak olyan részek, amiket íróasztalnál írtunk meg a másik két szerzővel, Benedek Alberttel és Deés Enikővel. Két szempontból is érdemes ezt a helyzetet elemezni. Az egyik, ami engem nagyon érdekel, az a színházi hierarchiában lévő szerepek átmozgatása egymásba. Tehát összekeverjük a hagyományos írói, rendezői, színészi szerepeket, illetve mindenkinek a felelősségét más munkakörökben is megvizsgáljuk. Ellentmondásos hely a színház, mert egy nagyon hierarchikus intézmény, miközben a hitem szerint azért dolgozunk, hogy egy olyan világot építsünk, amiben több az egyenjogúság. És ez engem ilyen szempontból is érdekel, ez is egy kísérlet ezzel a csapattal, hogy mennyire tudunk mi egy demokráciát működtetni. Másrészt ott van maga a folyamat. Ez úgy néz ki, hogy a legelején volt egy döntés – ez az enyém volt -, hogy mi legyen a téma. Ezt átbeszéltük az írótársakkal, és utána hosszú beszélgetéseket kezdeményeztem a színészekkel, próbáltunk egymásból kihozni történeteket. Olyasmi volt ez, mint egy terápia, tehát kellett piszkálni, vezetni őket, majd megegyeztünk, hogy miből születnek jelenetek. Ilyenkor írunk mi, a szerzők valamilyen vázlatot, azt átadjuk a színészeknek, s elkezdünk valamit felrakni a színpadra közösen. Én magam nagyon sok mondatot dobok be a próbán, mintha együtt improvizálnék én is velük. Mindent rögzítünk, kijelöljük, mi legyen begépelve, ezt tovább írjuk és egyszercsak eljön mindig az a pont, amikor azt érezzük, hogy a jelenet már kész van.

Öt színész játszik a színpadon – Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, Ötvös András, Péter Kata, Schruff Milán. Nagyon fontos a személyük, hiszen többé-kevésbé az ő sorsuk elevenedik meg mozaikos szerkesztésben. Aki ismeri őket, nagyjából vissza is tudja következtetni, hogy épp hol tartanak az életükben, mennyit mondanak el belőle, mennyit nem… Ezt nagyon nehéz kikapcsolni, hogy tényleg, ők ennyire bevállalják a saját történeteiket?
  – Úgy érzed, hogy ez nagyon meredek?

Szerintem nagyon bátor! Sok ember nem tudja vállalni saját magát.
  – Egyetértek veled abban, hogy a való életben ez óriási bátorság lenne, de a színpadon más, persze ott is az valamennyire. De ami a felvetésedet illeti, azt érzem pont bajnak, hogy folyamatos színlelések és elhallgatások közepette élünk. Nagyon radikálisnak és nagyon fontosnak gondolom ezt az őszinteséget a színpadon, hogy nem stilizálunk, nem használunk irodalmat, nem bújunk szerepek mögé. Hátha ez azt okozza a nézőben, hogy ő is őszintén szembenéz legalább önmagával. Hogy ezt lehet így, ilyen egyszerűen. Ez az előadás számomra - rejtett módon - egy nagyon izgalmas provokáció. Egy olyan színházi provokáció, ami nem sokkol, de bizonyos pontokon zavarba ejtő tud lenni, miközben, - és ez természetesen szándékolt – nagyon szórakoztató, és nagyon sokan úgy gondolnak rá, hogy milyen jót nevettünk. De a maszknélküliség célja egyértelmű.

Kétszer is láttam a Határátlépéseket – először augusztusban, másodszor a szeptemberi bemutatón. Közben kitört az szfe-ügy, és módosítottatok azon a jeleneten, amelyben egy színművész hallgató alkalmi munkában – a tűzoltó parancsnok megbízásából - provokálja a tűzoltókat egy gyakorlat közben.
  – Ez ténylegesen megtörtént Ötvös Andrással. Átalakítottuk azt a jelenetet a szeptemberi 11-i bemutatóra. Ugye 10 nappal voltunk az egyetemfoglalás után, azon a héten az egyetemisták megjelentek különböző színházakban, beálltak a tapsrendbe és énekeltek. A tervem az volt, hogy legyen egy jelenet velük együtt, ez belefért volna a mi előadásunkba, a nézőtérről szóltak volna be, aztán elfoglalták volna a színpadot. Sajnos nem volt idejük próbálni, mert irdatlan energiával szervezték a saját életüket, éppen arról fórumoztak, hogy az oktatás hogyan induljon el. Le a kalappal előttük, ahogy szervezik magukat! Csodálatosak! Szóval nem tudtak végül jönni. Hogyha előre tudom, hogy ez nem valósul meg, akkor írtunk volna egy jelenetet. Így annyit változtattunk csak, erre volt idő, hogy belekerült egy-két mondat a Színművészetiről, plusz a tűzoltó, akit Schruff Milán játszik, a végén erősen nekimegy Andrásnak. Az eredetiben ez nem így volt, most kifejezetten bosszút áll a jelenet a Színművészeti Egyetemen. Ezzel a kiegészítéssel ez egy szimbolikus történet lett.

Az előadásotok egy abszolút kortárs darab, hiszen itt és most született meg. De nagyon sokan vannak a szakmában, akik azt vallják: hogyha el akarunk valami fontosat mondani az aktuális (politikai) helyzetről, akkor azt ne aktuális mondatokkal tegyük, mert lehet, hogy holnap már nem pont ezeket a mondatokat mondanánk. Egy klasszikus művel, például egy Shakespeare-rel mindig lehet érvényesen fogalmazni. A Határátlépések szerinted meddig játszható? Vagy mindig hozzá kell tenni, hogy 2020-ban született?
  – Ha valami nagyon megváltozik, akkor kikapunk egy jelenetet az előadásból, vagy átírjuk, vagy belerakunk egy újat. A színház nem film. A klasszikus kontra kortárs darabok felvetésedhez: nekem nem azzal van a bajom, hogy vannak Shakespeare-darabok, amelyek szólhatnak a mai magyar közéletről. Ennek abszolút van létjogosultsága, és ezt is lehet nagyon jól csinálni. Nekem abból van elegem, hogy ez az általános nyelv, miközben ez csak egy hagyomány. Azt látom, hogy a fiatalon végző rendezők és rengetegen mások ebben utaznak, biztonsági köröket futnak vele. Valójában miért ne lehetne direkt mondatokat mondani? Nem ugyanúgy az elhallgatás, a kettős beszéd kultúráját visszük azokkal a közben meg intellektuálisan mégis csak sokszor elsőkörös előadásokkal tovább, ahol A-t mondunk, de B-re gondolunk, mindig ugyanúgy? Amit meg mi csinálunk – és természetesen nemcsak mi, sok hasonló előadás készül Magyarországon – az egy látszólag kevésbé intellektuális térben mozog. Ez egy népszínházi forma, és nekem óriási élményem vele, hogy Orlai Tibor ezt az előadást elviszi az országban mindenhová, és ugyanolyan jól működik Zalaegerszegen, mint a Belvárosban.

Hát már hogyne értenék bárhol is a távoktatással járó őrületet – itt fájt a hasam a röhögéstől!-, vagy az idősotthonok világát, a közéleti megosztottságot vagy ha valaki párkapcsolati problémával küzd!
  – Azt gondolom, éles megfogalmazások kellenek. Idő van, nekünk ma kell megoldani ezeket a kérdéseket, amikről beszélünk. Nem hiszek a nagy vörös függönyben, ami szétmegy, s a színpadon titokzatos félistenek állnak, akik száz évvel ezelőtt megírt szövegeken keresztül valami misztikus dolgot üzennek az élet értelmével kapcsolatban. Szerintem ennek az ideje lejárt. A varázslat másban van. Szeretem, ha a nézőnek az az élménye, hogy a színész is ember. És pont az kell, hogy hitet adjon, hogy ő is küzd, bénázik. Nem félisten ő sem, és ugyanígy a néző sem egy olyan lény, akinek a nyakára lehet lépni vagy a fejére lehet ülni – akár egy párkapcsolatban, akár egy politikai rendszerben.

Ez a mostani rendezésed, lehet mondani, kivétel a mostani pályaszakaszodban, merthogy vendég vagy itthon, elsősorban német nyelvterületen rendezel. Mióta és miért van ez így?
  – 2007-ben rendezőszakos hallgatóként voltam először Berlinben, majd 2012-ben  mint egyetemi tanársegéd kaptam egy ösztöndíjat. Akkor kezdtem kapcsolatokat építeni. De igazából 2013-14-től nagyon lassan, kis munkákkal indult el a kinti karrierem. Azért érdekes az én történetem, mert vagyunk ugyan egy páran német nyelvterületen dolgozó rendezők – Bodó Viktor, Schilling Árpád, Mundruczó Kornél – , de velük az történt, hogy itthon volt egy előadásuk, ami egy külföldi fesztiválra kikerült, s egyszer csak elindult a karrierjük. Velem meg az történt, hogy elkezdtem ott kint építkezni. Szinte az alapoktól indultam újra, és fokozatosan kaptam egyre fontosabb feladatokat. Ma már egyre jobban beszélek németül is, de még többnyire úgy rendezek, hogy angolul beszélek a színészekhez, akik németül válaszolnak. Így könnyebb nekik, én meg közben titokban sokat tanulok tőlük nemcsak a világról, hanem a német nyelvtanról is.

Sok erőfeszítést kellett, kell tehát tenned. Nem olyan kényelmes, mint Magyarországon – legalábbis ami a nyelvi környezetet illeti.  Itthon nagyon jó munkáid voltak fontos színházakban: az Örkényben, a Katonában. Miért olyan fontos neked, hogy kint rendezz?
  – Igazi erőfeszítést nem kellett tennem, csak nyelvi akadályokba ütköztem, de azok sem voltak komolyak, nyilván magyarul jobban tudok dolgozni. Zavarbaejtően gyorsan odaadta magát ez a közeg, vagy befogadott - megfogalmazás kérdése – , miközben egy pillanatig sem éreztem, hogy alkalmazkodnom kell. Úgy értettem, hogy az alapoktól indultam, hogy belekerültem egy közegbe, és nagyon sokat tanultam, formálódtam, tehát nem azt vittem oda, amit itt tanultam, amit itt összeraktam addig. Örülök, ha úgy látod, hogy jó munkáim voltak itthon, ez nagyrészt igaz is, de soha nem sikerült igazán megtalálni a közegemet. Ez egy bonyolult, sok pontján felkavaró história. Volt, hogy szerettem volna jobban tartozni ezekhez a színházakhoz, de végső soron azt éreztem, hogy máshol van az utam, és nem akarok beállni egy sorba. A függetlenségemet kerestem és a témáimat, formákat. Nyilván alkati dolog, hogy kinek hol mi áll össze, ez nem tehetség kérdése, hanem valahogy a dolgok együttállásáé, és nekem ezt kint sikerült igazán megélnem.

Most is Németországba utazol. Mire készülsz?
  – Először Münchenbe megyek a Residenztheaterbe, ahol egy fiatal lengyel szerző, Benjamin Bukowski darabját rendezem meg. 2016 decemberében volt egy terrortámadás Berlinben - erre biztosan sokan emlékeznek még –, amikor egy kamion belehajtott a karácsonyi vásárba. Aztán pár hónappal később felgyújtotta magát valaki München főterén, összesen csak egy üzenetet hagyott az autóján egy parkolóban, hogy soha többé nem akar háborút, ami német földről indul és utalt a terrortámadásra. Nagyon zavaros, nehéz rekonstruálni, hogy pontosan mi történt vele. Bukowski ezt a történetet írta meg. Utána tavasszal megyek Bécsbe a Burgtheaterbe, ott pedig az Óda című darabot fogom rendezni. Thomas Melle írta, ő már egy nagyon befutott német író. A darab a művészetnek a szerepéről szól. Egy képzőművésznő létrehoz egy műalkotást, amiben azok előtt a nácik előtt tiszteleg, akik az erőszaktevő nagyapját megölték, viszont ezzel megmentették a nagyanyját, aki terhes volt az ő anyjával. A mű kérdése: létre lehet-e hozni egy olyan műalkotást, ami azt mondja, hogy az egy óda a nácikhoz? Vagy ez politikailag nem korrekt? Meddig mehet el a művészet? Van-e olyan, amiről nem szabad beszélni, vagy megfordítva: a politikai korrektség hogyan korlátozza be a színházat?  Lehet-e az erőszakot ábrázolni? Ha igen, akkor az újrateremti-e az erőszakot a világban, vagy éppen ellene dolgozik? Ezekről a kérdésekről évek óta van egy óriási diskurzus német nyelvterületen, s ebbe ez a darab elég radikálisan szól bele. 

Itthon mikor rendezel újra?
  – A jövő év tavaszán Bécs után a budapesti Operában fogok rendezni: Figaro a köbön lesz a címe. Rossini és Mozart után a Beaumarchais-trilógia harmadik darabjából (A bűnös anya) Darius Milhaud francia szerző írt egy operát, s a mi előadásunkban a három opera lesz ötvözve. Az évad végén pedig elkezdjük próbálni Térey János: A káli holtak című regényéből készült adaptációt, annak 2021 őszén lesz a bemutatója a Katonában.