„A szerző, aki maga is jól beszéli a magyar nyelvet, izgatottan várta darabjának magyar nyelvű ősbemutatóját: Vajon hogyan hangzanak majd szavaim Ady nyelvén?... De bízom színművem mondandójában, szimbolikájában, 15 esztendővel megírása után a világot talán még inkább fenyegeti egy nukleáris háború veszélye. Erkölcsi és politikai jogunk azt remélni, hogy ennek a világnak a «Bárkáját» nem süllyesztik el. Harcolnunk kell azért, hogy a remény egy pillanatra se hunyjon ki. Mert az a «Bárka», amelyen meghal a remény, már nem emberi; annak már nincs jövője…” (I.D. Sîrbu, a szerző)

A jóreménység bárkája sajátosan értelmezi, súlyos filozófiai utalásokkal a bibliai özönvíz mítoszát, mint az emberiség egyik legnagyobb megpróbáltatásának jelképét, amelyből a remény mégsem veszett el, hiszen megmenekült az érték és tovább élt maga az Élet. Ennek a reménynek a jegyében írta metaforikus művét a szerző áttételesen a mai világra alkalmazva, hiszen az atomháború veszélye egy újabb, talán legyőzhetetlen özönvizet jelentene, amely ellen mindenkinek fel kell lépnie. És a darabban megjelenő Noé és Noah mellett, mint ősapa és ősanya motívum mellett, akiknek a tapasztalása nem tűnhet el a semmibe, akiknek a tudását át kell adni az eljövendő nemzedéknek, a jelenlévő rossz, a pusztítás szelleme végül is nem győzedelmeskedik. A jövőt magukban hordozó Jafet és Ara tovább élnek, nekik nem szabad meghalniuk.