„Peter Shaffer «időutazóként» is igazolta, hogy korunk nagy formátumú auktora, aki a fiatal és egyfolytában lázadozó, de végül is elbukó Mozart, azaz Amadeus döbbenetesen hiteles figurájának megalkotása után tizenhárom esztendővel «rátalál» Edward Damsonra, a muzsikus zseni távoli, már a huszadik században született «rokonára». A nehezen induló, kezdetben még önmagában is bizonytalan Edward Damson pályáját egy furcsa szerelem teszi sínre.

A vergődő, már-már sorsával meghasonulni készülő fiatalember pályaérettségének origójához érkezik: hirtelen ünnepelt, elismert íróvá válik, s amikor egy véres terrorcselekmény kapcsán ráeszmél a társadalom tehetetlenségére, az emberek eredendő gyávaságára, váratlan és végzetes válaszlépésre szánja el magát – fellázad.. halálos komolysággal kezdi kiírni magából a «viszontcsapásként» fogant indulatokat…

A rákészületlen, gyáva, tétova társadalom képtelen «váltani», és jobb híján hátat fordít a lázadó embernek… Az egyszemélyes lázadó zsenire már senkinek sincs szüksége.

Azt is mondhatnánk, hogy a «lenni vagy nem lenni» kérdését szinte megkerülve teszi fel magának a «vállalni vagy nem vállalni» kérdést.” (Barabás Zoltán)

„Edward tehetségét felesége gátakat, korlátokat áttörő hite, szerelme vezette a karrier felé. Kalandok és egy számára ismeretlen gyermek előzték meg házasságát, s a nagy kudarc után megint ital, kalandok vezették a csőd irányába. Perszeuszként lesz magára hagyatott, lesz a közéjük telepedett sötétség és csőd áldozata, de megalkuvásra képtelen.” (Dr. Indig Ottó)

„A szembenézés keretjátékában emberpár, Edward és Helen megindító szerelmi története áll, közvetve a drámaíró Edward Damson pályafutása; a szerző halálát követően az újra lepergetett élet felidézi a többre, jobbra törekvés tiszta vágyát, a karriert, a bukást, az egyéni tragédiát. A darabbeli szerző műveinek megidézése – görög Isten-világ, a bizánci császárság, Cromwell korának tablói – antikvizáló hangsúllyal, megdöbbentő erejével sokkolja a nézőt.” (Fábián Imre)

„Az alapkérdés szerintem az, hogy őseink vadságát, vérbosszúra való hajlandóságát kövessük-e, vagy pedig elérkezzünk végre egy olyan morális fennsíkra, ahol az ember az élet tiszteletében immár sokkal emelkedettebben tud viszonyulni az őt ért sérelmekhez… Ez a dráma ezt az alapkérdést fogalmazza meg: az a küzdelem, amely évezredek óta változatlanul folyik az emberiség történelmében, hogyan fejezhető be? Hogyan lehet véget vetni ennek az ádáz küzdelemnek, a bűnt, a gyalázatot csak vérrel lehet-e lemosni,vagy pedig egy magasabb rendű, de úgy is mondhatnám: a krisztusi kegyelem emblémája alatt, azaz a keresztényi morállal lehet-e előrébb lépnie az emberiségnek?” (Szabó József, rendező)