Hallották már a fülemüle dalát? Kinlódik. Akadozik. Fülsértő hangokat hallat.

Fuldoklik. Szárnyra kap, és visszazuhan. És hirtelen rátalál. Trillázik. Felkavar.

Edith Piaf gyorsan rátalált dalára. Figyeljük csak, egy hang tör fel bensőjéből, egy hang, mely egész lényét betölti, tetőtől talpig, és óriási fekete hullámot kavar. Ez a forró hullám elborít és átjár bennünket, belénk hatol.

Edith Piaf, mint az ágak között a fülemüle maga is láthatatlanná válik. Nem marad belőle más, mint a tekintete, sápadt keze, viaszszínű homloka, amelyen fennakad a fénysugár, és a hangja, ez a hang, amely dagad, száll, egyre száll, és lassan-lassan kiszorítja őt, úgy nő, mint árnyéka a falon, és elfoglalja e félénk kislány helyét. E pillanattól túllép önmagán. Túllép a sanzonjain, túllép a zenén és a szavakon. Túllép rajtunk. Az utca lelke hatol be a város minden szobájába. Már nem Edith Piaf dalol, hanem az eső esik, a szél fúj, a holdfény teríti ki abroszát.

Úgy jött, mint egy kis veréb,

Oly szürkén élt mint egy kis veréb,

S úgy is ment el mint kis veréb...