Állítólag 1882-ben – Elisabeta Pop, a román társulat dramaturgja írja – az akkor iskola-revizor Caragiale egy dél-romániai kis falunak kocsmájában egy végzetesen szép leányt látott. A legények megbabonázottan bámulták, hogyan szolgál fel. Caragiale talán azt mondta: „De szép lány van ebben a kocsmában!” Mire azt válaszolták volna neki: „Haj, bojár, ezért a szép lányért még emberhalál lesz!”. Feltételezik, hogy e kurta párbeszéd előzte meg a Megtorlás születését.

„A Megtorlás előtt ünneplőbe öltözött, daloló, furulyázó ún. „kvázi”-parasztok jelentek meg a román színpadokon. Voltak, akik nagy komolyan állították, hogy a nép csak mint tömeg jeleníthető meg, külön nem, mert a parasztoknak nincs egyéniségük, jellemformálásukra nem érdemes vállalkozni. Caragiale … úttörőként először választja színpadi műve főhőseit a parasztok közül. Sokan vitatták kísérlete sikerét. Nem értették, amit a nagy kritikai realista már a múlt század végén megfigyelt, nevezetesen az erőszak, embertelenség terjedésének tendenciáját, az elidegenedést, nem tartották alkalmasnak a „bűn és bűnhődés” lélekrajzának ábrázolására a román parasztokat. Anca, a bosszúálló asszony, aki figyelő, ugrásra kész, nincs benne egy szemernyi megbocsátás vagy szánalom. Ion, a boldogtalan, megbomlott erdőkerülő, szelídsége, ártatlansága, jósága és őrült víziói. A kocsmáros, a lelkiismeret-furdalás, a leleplezéstől való félelem, a komor színek különböző árnyalatait viseli magán. Gheorghe, a falu tanítójának életszerű alakja.” (Vörös Lobogó, Mózer István)