A 20. századi román drámairodalom jellegzetes alakja Mihail Sebastian. A Játék a boldogsággal című darabjában a valóság elől az álmokba, az illúziókba menekülő emberek alakját kelti életre, akik érzik, hogy álmaikban szebben, szabadabban és emberhez méltóbban tudnának élni… Egy szerény kis embercsoport szabadságuk egy hónapja alatt elszakadnak a társadalomtól, a reális világtól. Az elszigetelt panzióban elvágják a telefon drótját és a postát sem engedik be. A szegény értelmiségi, aki létgondokkal küzd, a szép és egyszerű fiatal lány, a mindig szolgálatkész, alázatos hivatalnok, a matematikából pótvizsgára készülő gimnazista, a pályától visszavonult katonatiszt – mind hősei lesznek ennek a különleges játéknak. A „vakációsdi” (a darab eredeti címe) tulajdonképpen játék a boldogsággal, a szabadsággal, a függetlenséggel, elérése egy helynek, ahol nincsenek előítéletek, erkölcsi és anyagi nyomor, megaláztatás, vagyis ahol nincs kegyetlen valóság. A játék jól kezdődik, mert ebben a furcsa, kötöttségek nélküli világban, a Wéber-villában, az álmok földjén, az emberi méltóság érzése is az övék lesz. Nincs a pénz uralta világ rideg valósága, ahol a megaláztatás uralkodik a tisztelet helyett. A szerelem is kivirágzik, hiszen a gimnazista, a hivatalnok és a fiatal értelmiségi egyaránt beleszeret az álmok elindítójába, Corinaba. Ez az érzés tulajdonképpen a tisztaság, a tiszta érzések utáni csillapíthatatlan szomjat jelzi. Corina, a maga egyszerűségében, nem hivalkodó bájával, meleg szavaival a valódi boldogság eszményképét jelenti, amelyre mindannyian vágynak, egy egyszerű, megnyugtató emberi boldogságára. Ám a vakációnak vége szakad – és mindnyájuknak vissza kell térniük a rideg való világba.