„Három jajkiáltásban küzd meg egymással ezen a mitológiai színtéren Káin és Ábel, hogy egymást meggyötörve, történelmi méretű felismeréseket tudjanak megfogalmazni. Kettejük harca mitológiai hátterű és hangvételű modern filozófiai dráma, annak bizonyítása, hogy az önfeladás útján az áldozat is értelmetlenné válik, a hűség, amely a szolgaszívben lakozik, értéktelen… Káin minden mozdulatában, kérdésében keményen vádlón megfogalmazódik a végső tanulság: a félelem nem táplálhatja az alázatot, az áldozatok tömege csak újabb áldozatokat követel, hiszen ha az Istent csak félelmünkkel szerethetjük, ha titkainkat csak õrá bízhatjuk és nem egymásra, ha nem állhatunk meg a hatalom előtt emelt fővel, mert minden tétova mozdulat könnyen minősül istenkísértésnek, akkor valóban csak Ábelnek lehet igaza, aki a legszentebbet is képes lenne feláldozni az alázat, a rettegés, a kiszolgáltatottság oltárán.

Ez a motívum azért nagyon fontos, mert a konvencionálisan értelmezett Káin-bélyeget ezzel tünteti el a dráma, amikor a testvérgyilkosságot, mint az élet jogának érvényesítését ábrázolja. Káin Arabella védelmében, jövőt mentő indulattal támad Ábelre, így van, így lehet joga arra, hogy amikor megrendülten nagy monológban fájdalommal elsiratja halálba zuhanó testvérét, Ábelt, megérezzük nemcsak fájdalmának őszinteségét, hanem magatartásának katartikus erejét is.” (Illés Jenő)

„Káin és Ábel a két végletes álláspont, végletes magatartásforma. A bibliai történet szelíd alázatos Ábele Sütőnél a pusztulást hordozó eredendő bűn fészke. Mert a szolgaszív önként feláldoz mindent a rettegés oltárán, s ezzel önmagáról mond le – a jövöről. Káin, mintha Az ember tragédiája Luciferének szellemi gyermeke lenne, a tudás fájánál szerzett értelem fényénél látja, hogy múlt és jövő Édenéhez csak annak van jussa, aki felvetett fejjel őrzi magában az ember méltóságát. ...A tragikus hős nem Ábel, hanem a Káin-magánnyal sújtott emberiség, aki híjával maradt a testvérlétrafoknak az Éden falai alatt… A fenyegetett lét kiáltja intését a 20. századvég emberéhez. De nem akármilyen létért kiált. A «küzdj és bízva bízzál» motívum folytatódik benne – az emberiesített, választott élet igénye: «emberként meg nem maradhatunk az alázat porában».” (Implon Irén, Fáklya)

Sorok a nagyváradi magyar színészekhez

„Kedves Barátaim!

Káin és Ábel című munkámban a felemelt fõ örömét és drámáját próbáltam – akár valami emberségnövesztő szellemet megidézni. Adja a jó sors, hogy a bemutató estéjén fejet hajtsunk – s jó lelkiismerettel tegyük ezt – a váradi közönség előtt, amelynek emberi tartását Ady szelleme táplálta.”

1983. április – Sütő András