„A szerző Mindent a szekrénybe című kétrészes színműve a minden áron való szerzés, gyűjtés, kritikája, vagyis annak, ha valaki az élet értelmét csupán abban látja, hogy lakást, autót, nyaralót, házában szemkápráztató berendezést és használati tárgyakat (stílbútorokat és kristályokat) halmozzon fel minden átgázolva és minden erkölcsi skrupulust félretéve. S soha be nem lakott, sosem használt lakrészbe nemzedékek sora csak gyűjt, gyűjt anélkül, hogy az életben valaha is, valamit is élvezzen… A darab leszámolás a mindenáron gyűjtés szentesítette erkölcsi elferdülésekkel. Varga Vilmos rendezésében a reális cselekmény mélyebben, kitágíthatóan értelmezett. A birtoklás, a karrierizmus, megvesztegethetőség és prostitúció lelki traumáinak anyagi okai vannak. Erkölcsi következményei, a bűn és bűnhődés lesújtóak. Mint rossz álom elevenedik meg Paula, a főhősnő emlékezetében a ki nem fizetett szekrényrészlet elintézési módja… A szekrénynek jelkép értékű a rendezői értelmezése: nemcsak az anyagi javak «kincses ládája», hanem koporsó is, Paula távozásának megrázóan megkomponált álomszerű képe.” (Mózer István, Vörös Lobogó)

„Lehet-e az élet értelme egy szekrény? Birtoklásának tudata betöltheti-e két ember érzelmeit és gondolatait?... A szerző a devalválódó értékek… jelenségét bíráló dramaturgiájának tetten érhető módszere szerint a tárgyak elvesztik eredeti funkciójukat és átvitt értelemben valamely emberi törekvés eszközévé minősülnek át…, jelen esetbe egy méregdrága stílszekrény történetét transzponálja – társadalmi méretűvé szélesíthető jelenségek, emberi sorsok jelentéseivé. A stílszekrény a parvenü mentalitás szimbólumaként tornyosul a színpadon, meghatározva a köréje telepített figurák magatartását, megnyilvánulásait, jellemét, érzelmei. Mint hatalmas csapda, hatalmába keríti a felkapaszkodni vágyó fiatal házaspár életét, egy áhított elit életforma, társadalmi státusz mézesmadzagjával csábítva le két embert a becsületes érvényesülés útjáról… életünk értelme lehet ugyan egy szekrény, látszólag büntetlenül élvezhetjük a gyávaság, a szervilizmus vagy éppenséggel a korrupció útján szerzett javakat, de közben eltelik az élet és a halál pillanatából visszatekintve csak a sötéten derengő űr tátong mögöttünk. Egy üres élet…” (Stanik István, Fáklya)