Jaroslav Hašek (1883-1923) az irodalmon kívüli irodalom egyik legnagyobb remekét alkotta meg. Részben saját kalandos életét írta meg a regényben, amelynek műfaja vígeposz, és olyan hősről szól, aki az uralkodó osztály világát kívülről, alulról nézi; semmi köze ehhez a világhoz, nem ismeri el törvényeit, különféle képviselőiben pedig csak ellenséget lát, akit le kell győzni, be kell csapni, ki kell játszani, meg kell téveszteni. Hašek egészen fiatalon oly rengeteg szenvedést halmozott fel, hogy másképp, mint a szatíra eszközeivel aligha küzdhetett volna ellenük. A lázadó, ám befelé élő, különlegesen érzékeny ifjú író már első prózai próbálkozásai óta törvényszerűen választotta műfajává a szatírát. A szatíra az író számára mindig elégtétel: az elnyomottak, a megalázottak, a rabszolgák és az elítéltek a nevetésben leltek erőt méltatlan helyzetűk elviselésére.

Hašek nem volt egészen 40 éves, amikor meghalt. A regény laza befejezését egy Vanek nevû íróbarátja csapta össze. Mire azonban ez megjelent, Hašek már világhírû volt, a cseh irodalom legnagyobb humoristája, illetve szatirikusa. Műve az egész világháborúnak és benne az osztrák-magyar hadseregnek múlhatatlan torzképe. Többen is folytatták, többen dramatizálták, Bertold Brecht egy kései folytatást írt Švejk a második világháborúban címmel.

Számos olvasó jobban ismeri Švejket, mint megteremtőjét, Jaroslav Ha¹ek cseh regényírót. De a cseh irodalom ma is mindenekelőtt általa van jelen a világirodalomban. Megalkotta a halhatatlan figurát: Švejket, amely nem utolsósorban saját váltakozó életformájának a paródiája volt. Amíg erejéből telik, krajcáros gondjainak leküzdésére írni kezdi és maga terjeszti regényét füzetes folytatásokban, s dugva árusítja a prágai kávéházakban, csapszékekben. Előszót is maga írt hozzá: „Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert hősök (...) Manapság, a prágai utcákon járva, találkozhattok egy ütött-kopott férfival, aki maga sem tudja, milyen jelentős szerepet játszott a mostani idõk történetében. (...) Én nagyon-nagyon szeretem ezt a derék katonát, Švejket, s közzétéve világháborús kalandjait, meg vagyok győződve, hogy ti is mindannyian szívetekben fogadjátok e szerény fel nem ismert hőst.”

Švejk, a jó katona: tudatos forradalmár, a nép egyszerû fia, agyafúrt kópé, bölcs bohóc, zseniális hülye vagy együgyű fajankó? Igazán egyik típusba sem sorolható be. Egyszerűen csak egy „békés arcú bajkeverő”, aki szüntelenül beszél és mosolyog. De ilyennek kell lennie, hogy kiszolgáltatottsága ellenére túljárhasson az őt manipuláló hatalom eszén.