„A képmutatás mestersége a legelőnyösebb. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogásait mindenki tiszteli, és ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni.”

Don Juan csaknem négy évszázada, 1630-ban lépett először színre. Tirso de Molina spanyol drámaíró két jól ismert, hazájában legendaként terjedő elbeszélést forrasztott össze: a gátlástalan csábító hódításainak szüzséjét és a sírjából kőszoborként visszatérő, ártatlanul lemészárolt hős bosszújának a történetét.

E drámai alapanyag Mozart 1787-ben bemutatott Don Giovannijában nyerte el végső formáját, mint az „érzéki zsenialitás” diadala.

Molière drámája, a Don Juan vagy a kőszobor lakomája (1665) műfaját tekintve komédia. Azoknak a 20. századi átiratoknak – Max Frisch, Bernard Shaw, Henry de Montherlant színpadi műveinek – az előképe, melyekben a csábító képtelen szerelembe esni. Mint mások boldogságának szemlélője, már csak árnyéka egykori önmagának, hisz csábításaival sorra kudarcot vall. Záró nagymonológja ugyanakkor – amelyben a képmutatás „mesterségéről” értekezik – annak a bizonyítéka, hogy csak egy hajszál választja el őt Molière-től, a korának „erényszámba menő bűneit” kipellengérező szerzőtől.

„A képmutatás divatos bűn, és mint minden divatos bűn, erénynek számít” – fogalmaz Alekszandar Popovszki, aki A Mester és Margarita rendezése után tér vissza a Nemzetibe. – Don Juan utolsó monológjának alapgondolata ez, mely tükrözi Molière képmutatásra vonatkozó, lesújtó véleményét. Érdekes, hogy más tulajdonságok is, amiket az író drámáiban megvet vagy dicsér, valami íratlan szabály szerint, az ő értékrendjének ellentétévé válnak. Talán ebből következik, hogy amennyire Moliére szerette volna „befeketíteni” Don Juan alakját, az annál több együttérzést és rokonszenvet váltott ki a közönségből, majd végül hős lett belőle. Olyan hős, aki az élet nem megszokott szabályai szerint működik, és amely „szabályok”, őt végül a pokol tüzébe taszítják. Donna Elvira elrablása a kolostorból, vagy Donna Anna elcsábítása férje síremlékénél, Molière Istenhez és egyházhoz való személyes viszonyát idézi. Don Juan drámája tehát esetünkben is mint az emberi és az ember feletti szellemvilág kapcsolódásának lélektani elemzése kerül színre.