Gárdonyi Géza regénye előbb folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlapban, majd 1901-ben könyv alakban is. A láthatatlan embert is ebben az évben kezdik közölni újság részletekben. Éppen ezt a két Gárdonyi opust olvasta fel szombatonként (még tanítási nap volt), 3. illetve 4. elemi osztályos tanítónk, a legendás Perge Gyula bácsi. Az 1957-es illetve a következő tanévben Gyula bácsi az Egri csillagokat vette előre, rögtön a forradalom után. Csüggtünk a szövegen. „Hősökre, példaképekre ma is szüksége van a fiataloknak. A nagy tettek, nagy érzelmek ma is megmozgatják a fantáziájukat. Úgy érzem, fontos, hogy a mindennapokból kiszakadva, a gyorsan változó, bizonytalanságokkal teli, igazodási pontokat nem nyújtó világunkban tiszta történeteket is el tudjunk mesélni. (…) Nem a regény színpadi adaptációjára készülünk.

Egy különleges nézőpontot keresünk, amelyből érvényesen mesélhetjük el a Gárdonyi Géza által megírtakat a fiataloknak úgy, hogy azok az érzelmek, tettek és kalandok, amelyek a regényt olyan élvezetessé teszik, mind megjelenjenek.” – nyilatkozta Vidnyánszky Attila, aki a színpadi változatot Zalán Tiborral együtt készítette el.

Utánagondoltam Gyula bácsinak, aki kb. épp az Egri csillagok megjelenésekor születhetett. Ferencvárosi „hírhedt” iskolánknak remek tanári kara volt, éppen mert büntetésből helyezték őket a kies Franzstadtba. Gyula bácsi a téli felolvasáshoz alapított egy „baráti kört” is, azok, akik a szöveghez mellékelt magyarázatainál a legaktívabb kérdezők voltak. Én is ebbe cseppentem, privilégiumunk volt a könyv képanyagába be-bepillantani, az éppen aktuális helyen. Gyula bácsi érinthetetlen volt az iskolában, így számos egyéni pedagógiai ötlettel élhetett, Egerhez és a képekhez – engem mindenesetre – életre hozzákapcsolt.

Közben 1901 óta vagy hat emberöltő eltelt és a 2005-ös „Nagy könyv” szavazással még mindig az Egri csillagok legnépszerűbb magyar regény. De lefordították – az angolon és németen kívül – finn, bolgár, cseh, észt, holland, horvát, lengyel, olasz, örmény, román, szlovák, szlovén, ukrán, vietnámi és kínai nyelvre. Utóbbi 15 nyelvhez tartozó ország népe ismeri a hódítókat. (2013-ban törökül is megjelent a mű.) Fenti felsorolás feleslegessé teszi és egyben ellehetetleníti az aktualizálás vádját.

A zenekari árokban szinte Gyula bácsis osztályunkat látom – Pinke bácsit Rubold Ödön játssza. Az általa oltalmazott, terelt gyerekek az előadás végére felnőtté válnak, részt vesznek a vár védelmében. Az 1552-es egri srácok az 1956-os pesti srácok. Az előtérben játszó gyerekekkel – mi nézők is – kicsit visszalépünk az iskolába. Az egész előadást – Vidnyánszky szándéka szerint – az ő szemszögükből is átéljük. Gondolom, ez a hétköznapi nézők életkor-átlagával még jobban fog működni.

A másik rendezői alapvetés a tömegjelenetek adaptációja. Ez az 1968-as Várkonyi-féle filmváltozatnak is gyenge pontja – noha a várat is megépítették hozzá. A színház kísérlete a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek és zenekarának egyenrangú játékba vonása. Zsuráfszky Zoltán csapata eltáncolja a békét és a háborút, az egyén és a közösség sorsát. Roppant és összhangzó dinamikával, elemi erővel, sodró lendülettel.

A látványt egyrészt a színészekre és szerepekre egyénített jelmezek – tervező: Bianca Imelda Jeremias – valamint a végszóra perdülő díszlet – tervező: Székely László – összecsiszolt világa adja. A középső, forgatható, a várvédőket játszók által előre-hátra préselhető várfal az egész előadást képes kiszolgálni. A legtöbbet az ezernyi fémlappal borított páncél/pixel falazat – a török sereg – adja, aminek tükröződő, rezgő felületeit remekül használja a fénydramaturgia. A pirotechnika ködén át a roppant fal képes a fantáziában felkelteni a támadás veszélyérzetét. A védők bátorsága motivált.

Kevéssé szervesek a gyerekek patakparti fürdéséhez vagy az erdei esküvőhöz használt zsinórpadlásból érkező plusz-elemek, de mert éppen ezek az eredeti mű leginkább lélekemelő jelenetei és a színészek itt önmagukat múlják felül. Ez komoly teljesítmény a Vicuskát játszó Barta Ágnestől, aki talán tudatosan, talán nem: az egyetlen, jó értelemben vett színpadiasságot nélkülöző figura. Főszereplő, aki a nézőkhöz legközelebb fér. Ha tudatos, akkor merész.

Az egri nők, köztük Katona Kinga, a gyászoló anya és a táncegyüttes lányai professzionális elemei a színpadi akcionizmusnak. Izabella királyné figurája – Söptei Andrea – és nagyjelenete szimbolikus tömörítése Magyarország évezredes geopolitikai képletének.

A Dobó Istvánt alakító Horváth Lajos Ottó remekel a stratéga és az utasító ellentétei közt vívódó, de mindig jól döntő kapitány karakterében. Méltó párja az epizódszereplő, de súllyal jelenlévő Szulejmán szultánt hitelesítő Bodrogi Gyula. Csurka László Ali bég szerepében kellően félelmetes, az általunk jól ismert történelmi típust testesíti meg. Szalma Tamás Török Bálintja talán a leg szívszorítóbb alakítás. A Jumurdzsákot megformáló Schnell Ádám a legnehezebb, legbonyolultabb feladatot jól oldja meg, kérdés, hogy az ifjú közönség nem bánik-e el vele hasonlóan, mint mi egykor Bárdy Györggyel, aki a film halhatatlan negatív hősévé vált, de többé nem tudott szabadulni a terhes maszktól. Együtt érzek mindkettejükkel. A Sárközit humorral telítő Rácz Józsefnek jutalomjáték a cigány szerepe. A Tulipánt, György barátot, német tüzért alakító Olt Tamás átalakulásai frappánsak.

Nagy terhet visznek a Bornemissza Gergelyt játszó Berettyán Nándor és a Mekcseyt alakító Berettyán Sándor. De az igazi dramaturgiai és színészi truváj Tinódi Lantos Sebestyén kint és bent is funkciója, játéka. Szabó Sebestyén László történelmi rálátással, egyszerre hús-vér jelenléttel: egri. Általa értelmezhetők a rendezés flashback rétegei. Miközben több dala talán felidézi a nézők legszebb tábortűzi emlékeit is.

A premier közönségének reakciója megelőlegezi a Csíksomlyói passió mitikus sikerét. Talán jövőbe lát, talán elnézőbb a majdani ifjú nézőknél – ugye a gyerek a legőszintébb kritikus. Mert az epikus történet – Sebestyén által el nem játszott, a gyerekek által meg nem erősített – magját prózai jelenetek alkotják. A színészek mikrofonok segítségével próbálnak versenyre kelni a táncoló lábak zseniális dübörgésével, a zenekar szívbemarkolóan szép muzsikájával. És ez hol túl jól, hol egyáltalán nem sikerült. Remélhetően „a hatodik előadás után” meglesz ez a technikai finomítás is. De Vidnyánszky megteremtette a célul kitűzött, különleges, a fiatalokat megszólítani képes szemszöget. A rendezés az ifjú lelkeken bravúrosan munkálkodva kezeli a színpadi hatás egészét, a csatazajt, a táncos védők halálra szánt hevületét, a lírai üzenetet, és számomra – újra gyerekké válva – visszahozta Gyula bácsi egykori Egri csillagok-csodáját.