1994.
„Ez nem álom, ez a valóság! Ez a valóság!”
(Dosztojevszkij: A nagybácsi álma)

Amikor 26 évvel ezelőtt, 1994 januárjában, friss diplomás bölcsészként beléptem a Nagymező utcai Művész (ma Thália) Színház művészbejáróján, hogy a neves orosz színházi alkotó, Anatolij Vasziljev által rendezett „A nagybácsi álma” próbáinak egyik tolmácsaként megmerítkezzek egy rendkívül izgalmas színházi munkafolyamatban, még fogalmam sem volt, hogy szakmai életem innentől kezdve más irányt vesz. Foglalkoztam színházzal azelőtt is, részt vettem alternatív, kísérleti műhelyek munkájában, de álmomban se gondoltam volna, hogy egyszer ott fogok ülni a magyar színházi élet legendás művészei, Garas Dezső, Udvaros Dorottya, Eperjes Károly – és legfőképpen Törőcsik Mari mellett, velük együtt megélve egy különleges előadás születését, annak minden kínjával és szárnyalásával. Ez a találkozás talán sokunk számára sorsfordító volt – de nekem mindenképpen.

A próbák során Mari minden mozdulata, megszólalása, sírása és nevetése, de még a hallgatása is olyan volt, mintha éppen ott és akkor kellene megszületnie a legfontosabbnak, az igazi színészi jelenlétnek. Emlékszem egy gyötrelmesen hosszú, nehéz próbára, amikor már szinte senki sem reménykedett abban, hogy aznap „megszólal” a jelenet. Mari közel fél órás monológja és negyven perces dialógusa Dorottyával folyton elakadt, újra és újra megálltunk, a próbaterem tele feszültséggel, a szakállas orosz aszkéta, Anatolij Vasziljev komoran és hallgatagon ül, arra gondolunk, hogy mára talán inkább abba kéne hagyni… és ekkor Mari valami kétségbeesett elszántsággal, mintha az általa játszott Moszkaljova asszony utolsó reményébe kapaszkodna, belefog a monológba. A suttogástól a harsány, démoni kacagásig szélesedő hangja, a vibráló izgalommal hajladozó törékeny teste olyan erőt, olyan valóságos létet sugárzott, hogy mindannyiunk számára megállt az idő. Ott és akkor azt láttam, hogy élet és halál kérdése dől el, egy emberi sors, ami után nincs holnap. A jelenet végén Mari megállt, egymásra néztünk, és olyan sűrű, mégis emelkedett csönd állt be a teremben, hogy mindannyian éreztük - itt most valami tényleg megtörtént. Talán akkor értettem, éreztem meg igazán, hogy a színház, az igazi színházi katarzis nem csak színpadon, nem csak közönség előtt történhet meg.

S bár a kritikusok egy része fanyalogva fogadta az előadást, azok, akik részt vettek benne, és azok a szerencsések, akik láthatták, a beavatottak áhítatával emlékeznek vissza rá. Törőcsik Mari és Udvaros Dorottya közös jelenetének videofelvételét pedig Vasziljev később számos mesterkurzuson, színművészeti egyetemen mutatta meg hallgatóinak, mint a színpadi dialógus legmagasabb fokát, a színészmesterség esszenciáját.

1995. január-március - Moszkva
És ez a találkozás hozta a többit.

A budapesti Művész Színház kapcsán méltatlan sajtókampánynak kitett - sőt, kimondhatjuk: igaztalanul meghurcolt - Törőcsik Marit Anatolij Vasziljev meghívta a moszkvai színházába, a „Drámai Művészet Iskolájá”-ba, hogy művészi jelentőségéhez méltó, nyugodt munkafeltételeket illetve kihívást jelentő feladatot biztosítson számára. Mari ezt nagyon nagy örömmel fogadta, és ezzel egy egyedüllálóan izgalmas színházi kísérlet vette kezdetét, amely két és fél hónapos elmélyült, nyelvi és mentalitásbeli különbségeket áthidaló műhelymunkában teljesedett ki. Ahogy Mari később fogalmazott, „igazi arisztokratikus művészi szórakozás”-ban volt része.  

Emlékszem arra a januári napra, amikor Moszkvába érkeztünk: hidegen ragyogó napsütés, hófehér, csikorgó hó, igazi orosz tél - a város valami meseszerű csenddel fogadott bennünket. És a Povarszkaja utca, ahol Vasziljev stúdiószínháza volt, olyan, mint az idő köldökzsinórja: az orosz kultúra, az orosz múlt mindenütt jelen van, különleges ihletforrásként. Az utca elején, az Arbat közvetlen szomszédságában (amelyhez többek között Puskin, Andrej Belij, Okudzsava neve kötődik), ott áll egy kicsiny ékszerdoboz, egy soktornyú, gyönyörű templom, Oszlopos Simeon temploma, amelybe annakidején Nyikolaj Gogol járt imádkozni. (Jóval később, az 1960-as években az orosz értelmiségiek saját testükkel mentették meg a lebontástól). Ebben az utcában nyitotta meg első színházi stúdióját Sztanyiszlavszkij, és a közelben volt Mejerhold egykori műhelye is. Néhány száz méterrel feljebb lakott valamikor Ivan Bunyin, a későbbi Nobel-díjas író, a valaha arisztokraták által lakott házban pedig, melynek alagsorában Vasziljev létrehozta a színházát, előfordult, hogy a liftben együtt utaztam Alekszandr Kajdanovszkijjal, a Tarkovszkij filmjéből ismert Sztalkerral. Ebben a sűrű kulturális közegben adatott meg együtt élni, együtt dolgozni, szinte együtt lélegezni Törőcsik Marival - ami, mondanom sem kell, óriási élményt, igazi színházi iskolát jelentett nekem. Három hónapig szinte elválaszthatatlan árnyéka lettem egy olyan művésznek, aki mellett nemcsak színészi zsenialitását, de emberi tartását és közvetlenségét is egészen közelről megtapasztalhattam.

Eleinte csupán beültünk Vasziljev próbáira, hogy megismerkedjünk a színészekkel, akik később a Nagybácsi álma orosz verziójában Törőcsik Mari partnerei lettek. Ha jól emlékszem, Platón dialógusain dolgoztak éppen: az orosz színészek olyan fergeteges improvizációt adtak elő az emelkedett filozófiai párbeszédekből kiindulva, eleven humorral, drámaisággal telítve az absztrakt gondolatokat, hogy Mari a „kispadon" ülve elsírta magát. „Istenem, ha ezt a találkozás Vasziljevvel a többi magyar színésznek is megadathatna!" - suttogta.

A több mint két hónapos munka Törőcsik Mari és az orosz színészek között egy egészen kivételes színházi kísérlet volt Dosztojevszkij szövegének felhasználásával – a magyar és az orosz nyelv, a magyar és az orosz intonáció összevetése, összecsiszolása, különbségeinek drámai szembesítése. Mari magyarul mondta a szöveget (Morcsányi Géza remek fordításában), az orosz színészek pedig, természetesen, az eredeti nyelven, de a próbafolyamat végére mégis úgy tűnt, mintha egy nyelven, egy sajátos színházi metanyelven beszélnének. Nem a szöveg jelentésére, értelmére reagáltak, hanem a szavak, a mondatok intonációjára és energiájára. A három alkalommal bemutatott előadásra a mai napig emlékszik a moszkvai közönség. „Ha Sztanyiszlavszkij látta volna ezt az előadást, akkor azt mondta volna – ön a színészideálom” – mondja az egyik kritikus.

2003. Gyula
„Gyere vissza, édes fiam, gyere vissza!”
(Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú – kiáltozás a titkok kapujából)

A nyári hőségben Törőcsik Mari figyelmesen, alázatosan ül a Gyulai Várszínház színpadán. A szarvassá változott fiú próbái zajlanak, a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház színészei Vidnyánszky Attila rendezésében egy lenyűgöző misztériumjátékot teremtenek hangokból, táncból, Juhász Ferenc mágikus hangvételű verséből. Mari a fiát (akit Trill Zsolt alakít) várja haza reménykedve-reménytelenül, szerepe szerint szinte mozdulatlanul, időnként kiszakad belőle az anyai fájdalom:

„gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édesanyád!
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édes-öblöd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza”
én hívlak, a te hűs forrásod,

A kórus forgatagában kissé oldalvást ül, arcán a szentek átszellemültségével. Nem lehet róla elszakítani róla a tekintetet. A belső ragyogása több, mint játék – valami földöntúli fényt érzek a lényében.

„Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted.” – kiáltja végül.
„Olyan, mint egy ikon” – fut át rajtam a gondolat.
Megtörtént a misztérium.

2008.
„Egy reggel megláttam magam a tükörben és nem ismertem magamra.”
(Marguerite Duras: Naphosszat a fákon)

Vasziljev harmadszor is meghívást kap Schwajda Györgytől, hogy Magyarországra jöjjön rendezni. A kaposvári Csiky Gergely Színházban Marguerite Duras „Naphosszat a fákon” című darabját készülnek bemutatni – természetesen Törőcsik Mari főszereplésével.

Fél évvel a próbák kezdete előtt lesújtó hír érkezik – Mari kórházba került, bevérzett a tüdeje, nincs eszméleténél, nem lehet tudni, megéri-e a holnapot. De ha túléli, akkor sem valószínű, hogy magához tér. És még ha valami csoda folytán fel is ébred, a színpadot felejtsük el… Azonnal telefonálok Vasziljevnek, sírással küszködve mondom el neki a helyzetet. A vonal túloldalán először hosszú, döbbent csend, majd halk, de határozott hang: „Az nem lehet. Marinak még dolga van ezen a világon.”

Nem sokkal később mégis megtörténik az orvosi csoda - Mari magához tér és még kommunikálni is képes. Vasziljev Magyarországra jön, szeretné meglátogatni a kórházban. A családtagokon kívül szinte senkit sem engednek hozzá – Vasziljevvel (és velem, mint a tolmácsával) kivételt tesznek. Amikor belépünk az intenzív osztályra, mind a ketten megrendülünk - a félhomályban, lesoványodva, fehér lepedőkkel leterítve fekszik Mari, mint egy törékeny madár, mozdulatlanul, testéből csövek lógnak ki, de a szeme csillog – kérlelőn, kérdőn, szeretettel. Sokáig hallgatunk, egyszer csak Vasziljev elmosolyodik: „Mari, maga csak szimulál. Küldöm a szövegkönyvet, kezdje el tanulni. Sok munka vár ránk.” Mari tekintete ragyogni kezd, igenlően pislog egyet. De még magunk se vagyunk biztosak benne, hogy ez lehetséges.

És megtörténik! Amikor elkezdjük a próbákat, Mari negyed óra elteltével fárad, nem tudja folytatni. De nem adja fel, szívós munkával, elképesztő akaraterővel és életvággyal napról napra egyre többet dolgozik, egyre többet bír, míg végül a bemutatóra már olyan energiákkal lép a színpadra, amit fiatalabb kollégái is megirigyelhetnek. „Tudja, én már egyszer visszajöttem a halálból – mondja Mari a színészbüfében egy pikkoló sör után -, az emberek szeretete és színpad utáni vágyam hozott vissza. És ez is tart életben.”

2021. Búcsú
Hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam filmvásznon és a színpadon, hálás vagyok, hogy ott lehettem azokon a próbákon, találkozásokon, amikor sugárzó lényével beragyogta a teret, és valami olyan világot teremtett maga körül, hogy az ember tényleg elhitte – a színház az élet. Hálás vagyok azért, hogy tolmácsként, dramaturgként – mint beszélgetőkönyvében mondja – „tanúja” lehettem mindazoknak a csodáknak, amik aztán meghatározóak lettek az életemben – „A nagybácsi álma”, „Ártatlan bűnösök”, „A szarvassá változott fiú”, „Naphosszat a fákon”, és még sorolhatnám… Hálás vagyok a Moszkvában együtt eltöltött hónapokért, a színházról, az életről szóló beszélgetéseinkért, azért a szeretetért, játékosságért, ami minden szavából, minden mozdulatából, gyermeki kacagásából áradt.

De együtt hallgatni is nagyon szép volt. A velemi házának diófája alatt a padon. Amikor a fa lombjai az öröklétről suttogtak – az maga volt a teljesség. Egyszer majd újra szeretnék odaülni mellé – az égi padon.