Úgy vélem, konkrét előzmény, hogy Vidnyánszky Attila láthatta a fia által rendezett Rómeó és Júliát egy kaposvári osztály vizsgaelőadásán. Abban minden színész váltva volt Rómeó. Herczegh Péternek pont az erkélyjelenet jutott. Láttam számos ifj. Vidnyánszky által játszott, akrobatikusan megoldott főszerepet, megnéztem persze Zeffirelli filmjét többször – s benne a pillekönnyedségű, boldogságtól repkedő kamaszszínészt. Így teljesen megértem a mostani előadás főszereplő választását. Herczegh Péter egyszerre energikus és finom (mozgás)művésze ennek a nagyformátumú előadásnak.

A Nemzeti Színház Magyarországon nem csupán egyik kulturális hely a sok között, de nemzeti identitásképző intézmény - 1837 óta. Sőt intézmény hiányában még korábban, már a Bánk bán 1833-as kassai ősbemutatójával megszületett ez a nemes funkció. És van a Nemzeti 2017-es Vidnyánszky Attila rendezte Bánk bánnak most másik apropója is. A Capulet-ház frenetikus estélyének gomolygására, vizuális megoldásaira gondolok. Mert ennek stúdiószínházi megfelelője volt az említett Bánk bán előadás ugyanitt. „…Az előjáték szövegtelen fesztiválhangulata leüti a mai korra nyitás alaphangját. A kaposvári egyetemisták remekelnek…” – írtam akkor itt a theater.hu-n (2017. november 20.). Amint így érzek – csak immár éppen a Rómeó és Júlia bravúrosan működő nagyszínpadi bemutatója nyomán is. Most a meghatározó díszlet tervezője Cziegler Balázs. Elkápráztató ­– egyszerre egy mai milánói revü-divatbemutatót és ugyanakkor régvolt nemzeti színházak dúsan díszített jelmezeit megidéző reneszánsz karakterű spektákulumot látunk. Ez a fajta előadás a színházcsinálás ünnepe volt és – hatásában – az is maradt. A kortársit a historikussal mesterien ötvöző jelmeztervező Berzsenyi Krisztina. Ezúttal a két irány egymást építő lehetőségből valódi szerves egységgé vált. Vidnyánszkyval együtt bizonyítják, az igazi avantgárd: a hagyománnyal való hatékony játék lehet.  A díszlet és a jelmez azt a kettőséget közvetíti, amit a dramaturgia és a rendező elképzelt.

Egyszerre látjuk a pompát és a szociálisan kiszolgáltatott háznépet. A keretjátékként megfogalmazott két clown – a tanúk – jelmezei a szegényszínház avantgárd világának legerősebb hagyományait őrzik. Komplementer rétegeik tudatosan vissza-visszatérnek. A színpadtér hagymahéjszerűen rétegezett. Van két – a nézőtérre is átterjedő – öt-öt tengelyes, kétszintes palotahomlokzat. A két család vára. A részleteik különös időhidak. Árkádjaik keretezése a pesti 30-as évek luxus építészetét is idézik, az emeleten remekül használt ablakok a reneszánsz dráma, a „kint is vagyok, bent is vagyok” hatásának kettősségét adják. A házak bőre, a „vakolat” rozsdás fémhatású. Amin a betűrajzok könnyed képvers-ornamentikaként jelennek meg. Az érzelmi csúcspontokon a kulcsszavak transzparens világítása is hozzáadódik a héjkonstrukció furfangjához. Az áttört fal egy réteggel mögötte a palota a színpad háta felé – inkább már csak tartószerkezetként – rálátást enged a színpadi horizontként is megjelenő, monumentális, rusztikus, parabolikus alaprajzú „kőerődre”. Utóbbi guruló mozgása a játékteret beszorító / kitágító küzdőtér „aréna”. De a hercegi hatalom szimbóluma is. Maga a színpad padozata is „homlokzat”. Ami szintén benyúlik a nézőtérre és hol lépcsővé, hol rámpává alakuló vertikális mozgásával szolgálja a dráma által diktált következő funkciót. A „padló-fal” anyaghasználata, világítása is a dramaturgiai fordulatokat jól szolgáló felület. A kétoldali palota vízszintes karaktere felerősíti Rómeó akrobatikus, függőleges mozgásait. És ez jól szervesül a történetet elbeszélő realista játékmóddal. A házak lakói ösztönösen cselekszenek, a fiatalok pedig az eszményi érzelmek világába menekülnek.

A dramaturgiai váltásokat, jeleneteket a Capulet-ház említett két szolgálója – Rácz József és Szép Domán – clownokként kötik össze. A keretjátékban Inkább igricek ők, előjelzik, előrezenélik a balladát. Valójában ellenpontként ők tisztítják le a múlt évszázadok Rómeó és Júlia előadásaira rárakódott teátrális tradíciók – sokak számára, mai szemmel – poros romantikáját. Ez a másik, farsz színház ad az előadásnak teljesen újszerű alaphangot. A mű bővítésével a tradicionális és lázadó forma a Shakespeare-játszás bátor – talán lehetetlen – kísérlete, ami a premier után valószínűen csiszolódni, tömörödni tud még. Ez a bővebb előadás így egyszerre szól az örök szerelem lehengerlő erejéről és a halál folyamatos, szorító jelenlétéről. Utóbbi fenyegetése alig néhány apró jellel, szinte láthatatlanul, de rendkívüli energiával mutatkozik meg a báli jelenetekben, és az utcai harcokban. A közönség mind az igricek képviselte humort, mind az akció-dús tömegjeleneteket élvezi.

A fizikai színház kontrasztjával segíti a „nagy szerepeket” hagyományos stílussal képviselő színészek játékát. Ők: dajka–Nagy Mari, Capulet–Horváth Lajos Ottó, Capuletné–Tóth Auguszta, Montague–Rubold Ödön, Escalus herceg–Schnell Ádám. Verona a történet szerint a generációk harcának porondja is. A játékmódok stilisztikai héjai közül frissebben formálhatnak szerepet a sztori fiatalabb figuráit játszók: Benvolio–Szabó Sebestyén László, Tybault–Bordás Roland, Mercutio –Berettyán Nándor, Páris–Berettyán Sándor. Mindeme a gazdagon felfestett rendezői rétegeket bravúrral vezényli le a mozgástervező Uray Péter. Az előadásnak minden fizikai akciója, vívójelenete és egyéni mozgásötlete profi, véresen komolynak hat. Ez a teljesítmény-elem is aligha túlértékelhető.

A végére hagytam a több erkélyjelenet közül is kiemelkedő, tradicionális, emblematikus Rómeó-Júlia légyottot. Vidnyánszky egy másik dimenzióba emelte el ezt közhellyé kopott formát, és még teátrálisabb színpadot prezentált. A tágra nyíló tér hátsó fókuszpontján, a Capulet-estély mögött, avval szimultán történik meg a szerelem beteljesülése – egy mennybe vezető létrán. Rómeó – Herczegh Péter ­– amint a színpad összes pontján, itt is lélegzetelállító, akrobatikus játékkal csiholja fel a dráma csúcspontjára érő jelenetek befogadói hőfokát.

És itt másik, mai csoda is történik, mert ekkor egyszerre a „Színház” is felmagasztosul. A heves nász pandantjaként: elől, csendesen bejön Blaskó Péter, mint Lőrinc barát. Egészen a nézőtérre benyúló dromosz fokára kilépve, meghitt közvetlenséggel szól a nézőkhöz: „De rég láttuk egymást!” – mondja igen halkan. A színházi működést is megbénító járvány utáni első premieren! A vastaps nemcsak a színészkirály felszabadító kiszólásának szólt, de a publikum egyszerre ünnepelte a háttérben beteljesülő szerelmeseket, a Rómeót és Júliát játszó Herczegh Pétert és Szász Júliát. Igazi nagy színházi jelenés, bravúros rendezői és színészi pillanat.

Továbbérik bennem az előadás. Megértem: dupla fenekű kozmoszt is láthattunk. A belső fal rozsdás, hámló cégtáblái nem márkák vagy kereskedőcsaládok címerei, hanem a dráma eszméit skandáló, lehámló kulcsszavak. Hátrafelé tekintve már csupán a fal váza marad. A várost működtető törvények lassú összeomlását jelzi az elbomlás. A hátsó, a várost átölelő „kőfal” a herceg, az ideák és az utópiák világát képviseli. Hol visszagurul, hol előgördül újra. A főtengely – néha lépcső vagy rámpa – divatbemutató-bálok és halálos asszók pástja. Ez egy köldökzsinór a fal és a város között. De a kettős világot ennél jóval erősebben köti össze Rómeó és Júlia hátsó tér fókuszában, nem „itt”, nem a földön beteljesülő násza. Az ideák, a tiszta szerelem: nem evilági kötés.

Utóhatásként nagyon is működik Shakespeare-Vidnyánszky drámája, hiszen a két színész a „mit idéznének a műből?” kérdésére értően felelnek: „Jöjj sötét éj, sötét pillájú édes éj. Add nekem Rómeót.” Illetve: „Amit nem érzel, arról nem beszélhetsz. Volnál csak ifjú, volnál Júliámé – egyórás férje s bátyja gyilkosa.” Jelzi a próbafolyamat színészei és ugyanígy én, a néző megéltük a szépet.