Az idei esztendő pedig nagyon különleges a számára, hiszen a szezon végén megkapta a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese címet, nyáron a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át, s ebben az évadban már negyedszázados tagságát köszöntheti a dalszínházban.

Kedves szerepével ünnepli a huszonötéves jubileumot, a szeptember 24-i Rigolettóval. Régóta énekli a mantovai herceg bolondját, s úgy tudom, szereti ezeket az intrikus karaktereket…
– Mert ezek az igazán izgalmas figurák, amelyek bőrébe bújva játszani lehet. Ez már Budapesten a harmadik Rigoletto-produkcióm, s egyet annak idején még a Szovjetunióban is énekeltem, igaz, oroszul. Szeretem a drámai karaktereket, Nabuccót, Scarpiát, Macbethet… 

Jagót például Lamberto Gardelli osztotta rám az Operaházban, vele tanulhattam meg a szerepet, s ő volt az, aki először megállapította rólam, hogy ‘olasz énekes’ vagyok. S számomra ez azért is volt különleges, mert a dirigens korábban még Toscaninivel is dolgozhatott, aki jól ismerte Verdit. Gardelli az egyik premiert után azt mondta nekem, hogy a komponista is boldog lenne, ha ilyen énekest hallana Jagóként...

Verdivel indult már a budapesti karrierje is, hiszen először - igaz még vendégként - az Aidában lépett színpadra. Hogyan vezetett ide az útja Szibériából, a novoszibirszki operából?
– Először turistaként jutottam el a magyar fővárosba, s amíg a csoport többi tagja bevásárolókörútra indult, én lecövekeltem az Ybl-palota elé. Gyönyörűnek találtam az épületet, bementem hát, az igazgatóhoz is bekopogtam, és meghallgatást kértem tőle. Ütő Endre vezette akkor a dalszínházat, s a falon ott lógott az Opera és az Erkel teljes, következő évi repertoárja. A direktor rámutatott, s megkérdezte, melyik darabot ismerem. Az összeset - válaszoltam - igaz csak oroszul.  S azonnal egy villáméneklésen is részt vehettem, Patkó József kíséretével. Kiváló korrepetitor volt, rengeteget tanultam tőle, olyan remek közös gyakorlásokat tartottunk, hogy utána szinte már nem is volt szükség zenekari próbára. Jóska a korrepetitori szobából is színpadot varázsolt, s minden részletet átvettünk együtt, a tercetteket, a kvartetteket, az összes együttest.

Folyton kétszáz százalékot követelt, de ebben egyetértettem vele, hiszen az egyik korábbi, orosz karmesterem is azt mondta, muszáj, hogy a szobában már tökéletes legyen a produkció, hiszen ahogy az ember színpadra lép, már a jelmezre, a zenekarra, a partnerekre is figyelnie kell. Ha száz százalékos a tudás, ha szinte automatikusan megy az éneklés, akkor már lehet a minél jobb alakításra koncententrálni.

Hamar elfogadták, megszerették az itteni kollégák?
– Úgy érzem igen, s ami különösen boldoggá tett, hogy a magyar publikum szintén rövid idő alatt megismert, engem pedig elvarázsolt a szeretetük. Sok helyen énekeltem a világon, de olyan csodálatos közönséggel, mint az itteni, sehol sem találkoztam. Értőn, érdeklődve figyelnek, tényleg szeretik a zenét, s minden rezdülést, zenei gesztust lelkes tapssal jutalmaznak. Gyorsan megtaláltam a helyem a társulatban, s nagyon örültem, hogy darabok jelentős részét Budapesten eredeti nyelven tűzték műsorra, ez ugyanis sokkal élvezetesebbé tette az énekelést. Visszatérve a szibériai évekre, Novoszibirszkben szép  és igazán hatalmas -  majd két és félezer nézőt befogadni képes - opera tagja voltam, amellett számos színházba jártam szerepelni, abban a  társulatban azonban volt rajtam kívül még nyolc-kilenc bariton…

Magadanban született, egy kis városban az Ohotszki-tenger partján. Gondolom, ott nem volt mindennap operaelőadás…
– Nem, de nagyon sok művésszel lehetett találkozni, hiszen a lágerévek, a kitelepítések után sokan ezen a környéken találtak maguknak új otthonra. Persze először, gyerekként én is archeológusnak készültem, mikroszkóppal tanulmányoztam a ‘leleteimet’, mindaddig, amíg édesanyám ki nem dobta a nagy gonddal gyűjtögetett köveket… S bár a családunkban sokaknak volt szép hangja, s ötéves koromtól kezdve én is rengeteget énekeltem, édesapám pilótának szánt.

Tangóharmonikáztam is a család kedvéért, de nem igazán szerettem azt a hangszert. Viszont a hangomnak köszönhetően több kórusnak is tagja lettem, sőt, a katonaság alatt is énekeltem az ottani együttesben, időnként még mínusz harminc fokban is… Aztán, a leszerelésem után találkoztam egy kiváló mezzoszopránnal, Jevgenyija Kragyinovával, aki a Bolsoj Teatrban szerepelt, de követte Szibériába a férjét, aki az aranybányában dolgozott. Kiváló tanárnő volt, s a helyi konzervatóriumban foglalkozott a fiatalokkal. Tőlem is megkérdezte, nem akarok-e operát énekelni. Egy hétig gondolkoztam rajta - addig főleg esztrádműsorokban szerepeltem - utána azonban igent mondtam. Édesanyám volt egyébként az, aki támogatta, hogy művészi hivatásom legyen.

Azért nemcsak erről kellett döntést hoznia, hiszen akár a karnagyi pályát is választhatta volna…
– Így igaz, komoly csatát vívott értem az énektanárnő és egy kiváló karmester. Végül párhuzamosan végeztem el mindkét szakot, s boldog voltam, hogy ilyen remek pedagógusokkal dolgozhattam. Nagyon tetszett a vezénylés, az éneklés azonban más élményt adott. A tanárnőm zseniális volt, minden napra izgalmas gyakorlatokat állított össze, nagyon sok duettet énekeltem vele, akkor ismertem meg például A cári menyasszonyt, Rimszkij-Korszakov remek operáját…

Kiváló technikát sajátíthattam el tőle, ami a későbbiekben is sokat segített. Először ugyanis a szentpétervári akadémiára jelentkeztem, s bár jól sikerült az első forduló, utána megbetegedtem. Szerencsémre az egyik zsűritag azt mondta, három hét múlva tartják a felvételit a novoszibirszki Glinka Zeneakadémián, jelentkezzem oda. Megfogadtam a tanácsát, s nem bántam meg…

S már akadémistaként felléphetett az ottani operaházban.
– Főszerepet és kisebb feladatokat is kaptam, s nagyon hálás vagyok az akadémiai tanáromnak, egy nyolcvan feletti mesternek, aki a dalok, az áriák mellett megkövetelte tőlem, hogy minden évben tanuljak meg két-három teljes operát. Így mire végeztem, már tucatnyi darabot tudtam. S a dalszínházzal is szerencsém volt, mert az ottani rendező és karmester is remekül látta, hogy kihez milyen szerep illik. Ahogy végeztem, énekelhettem Dulcamarát, s volt Carmen-beugrásom is.

Említette, hogy sok színházban szerepelt. Kikkel találkozott a jeles orosz művészek közül?
– Meg kell említenem Jelena Obrazcovát, akivel először Novoszibirszkben léptem együtt pódiumra. Érdekes módon másodszor aztán a budapesti dalszínházban énekelhettem vele Verdi Requiemjében, harmadjára pedig Tokióban, egy gálán szerepeltünk. Kiváló énekes, igazi egyéniség volt, akinek soha, egyetlen üres pillanata sem akadt a színpadon. Mikor semmit sem csinált, akkor is olyan kisugárzással rendelkezett, hogy magára vonta a figyelmet…

Ön is szeret játszani. Ha az öt legkedvesebb operáját kérdezem, mi szerepel a listán?
– Rigoletto, Tosca, Macbeth, A szicíliai vecsernye és az André Chénier. Egyébként - s a feleségem is ezt állítja - csak a színpadon vagyok nyugodt. Akkor érzem igazán magam elememben. A próbáktól inkább elfáradok, az előadásoktól azonban feltöltődöm. S szerencse, hogy karnagyi diplomát is szereztem, így a gyakorlásnál és a tanulásnál egyaránt képes vagyok arra, hogy karmesteri fejjel gondolkodjam.

A budapesti Operaházban negyedszázada énekel, és ebben a szezonban is vár Önre új feladat, hiszen szerepel a koncertszerűen előadott Stiffelióban. S ennek a hangfajnak a képviselői hosszú pályára készülhetnek…
Egy igazi jó bariton vagy basszus, ha megfelelő a technikája, akkor az élete végéig énekelhet. Nagy példaképem Melis György, aki még nyolcvan fölött is remek volt, s nem kellett lecserélnie még a ruhatárát sem… Az egyik kosztümjét - nagy örömömre - én örököltem.

Akad egyébként olyan a hallgatóságból, aki azt mondja, most jobb vagyok, mint húsz évvel ezelőtt. Akkoriban ugyanis állandóan fáradt voltam, annyi új szerep,  beugrás, tanulnivaló akadt. Újdonságot jelentettek számomra például az oratóriumok, a requiemek, a Szovjetunióban ugyanis nem énekeltünk ilyen műveket. Ma azonban már élvezhetem az eltelt évtizedek munkáját, no meg persze azt is, hogy még mindig vannak újabb és újabb darabok, szerepek…