A XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli magáról népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket.

1941-ben népirtás történt. Négy-öt hét alatt több, mint húszezer zsidót hajszoltak a ha¬lálba. Magyarok. Nem németek, magyarok.

Nem ők: mi. Olyan emberek, mint te meg én. Mint te, aki ezt ol¬vasod, vagy mint én, aki ezt írom. Mint mi, akik megcsináltuk ezt az előadást, meg ti, akik nézitek.

Azért csináltuk ezt az előadást, hogy emlékezzünk erre a huszonvalahányezerre, és velük együtt kicsit a többire is. Mert ha nem emlékezünk rájuk, ha tagadjuk azt, hogy a bes¬tia bennünk van, bennem, aki írom, benned, aki olvasod, ben¬nünk, akik csináltuk és bennetek, akik nézitek, akkor nem fog¬juk felismerni a fenevadat, amikor ébredezik, és akkor mindez bármikor újra megtörténhet. De ha elismerjük a létezését, ak¬kor egyszer szembe is tudunk nézni vele.

És talán le is tudjuk győzni.