„Mindig szorgalmas ember voltam.”
Farkas Éva
A Jászai Mari díjas, érdemes és kiváló művésszel Balatonszabadiban, az Öreghegyen találkoztunk, ahol egy hatalmas telken él és gazdálkodik szabad idejében.
Mesés ez a táj, még a google sem talál el ide…
– Rengeteg gyümölcsfa van, most a karantén idején csináltam két konyhakertet. Márciustól a feleségemmel elvégeztük három év munkáját, most már csak karban kell tartani. A hobbitelek ezzel jár, hogy az ember kaszálja a gyomot, nyírja a füvet, kapálgat. A szőlőben dolgozni iszonyatosan megnyugtató. A pincében sorakoznak a hordók, már három éve amatőr borászok is vagyunk – családi mennyiségben. Kölyökkoromban Hajdúnánáson gyakran mentünk a szőlőbe, sokat láttam apámat és a nagybátyámékat a szőlőből bort csinálni, meg ott szoktam bele a földműves munkákba. Talán azért is menekültem el a színészet felé, hogy ne kelljen ezt csinálni, s nézd meg, vénségemre vissza a természethez. A föld nagyon meghálája, ha foglalkozol vele. Jó ezt látni.
– Az is megvolt, mert 5 éves koromtól anyai nagyanyámnak, aki egy kultúrakedvelő egyszerű parasztasszony volt, az volt a mániája, hogy nekem verseket tanítson. Én erre fogékony voltam, meg ki is próbálhattam magam. Észrevétlenül tapasztalhattam meg, hogy mi az a közönség és hogyan lehet rájuk hatni, mert ott összejártak az emberek „tanyázni”. Pletyóztak, s mikor kifogytak a pletykákból, mindig azt mondták: no Imi, mondj egy verset. Az iskolában is mindig verseket mondtam, aztán később, 17 éves korom körül már amatőr színjátszó csoportba jártam. Például A kis hercegben én voltam a Róka.
Akkor is megvolt már a szórakoztató, vicces éned?
– Ösztönösen jól poentíroztam, tehát volt egy alap, ami aztán csiszolódott. Nagyon fogékony voltam a kabarékra, rengeteget hallgattunk a rádióban, tv-ben, és ellestem a nagyszerű színészektől, hogy csinálják.
Nem is volt kérdés számodra, hogy a Színművészeti Főiskolára vezet az utad?
– Volt egy lökés az egyik tanárnőtől, hogy „miért nem megy maga színésznek?” A szüleim nem örültek, azt szerették volna, ha tanár leszek – magyart és történelmet tudtam volna tanítani általános iskolában, de akkor már megerősödött bennem az a felismerés, hogy a színészet való nekem.
Amikor a pályádat kezdted, először vidéki színházakhoz szerződtél. Voltál Pécsett, Debrecenben, Egerben...
– 1984-ben végeztem. Pécsett csodálatos színészekkel – Kulkával, Lang Györgyivel, Győri Emillel, Vári Évával, Faludy Laci bácsival – játszhattam. Három év után hívtak Debrecenbe, ott is nagyon jó szerepeket kaptam – kicsiket, nagyokat egyaránt, majd két év múlva elmentem Egerbe, mert Gali Laci már a főiskola óta mindig hívott magához. Tudtam, hogy ott van Valló Péter, s nagyon szerettem volna vele dolgozni, sikerült is rögtön a Leláncolt Prométheuszban. Három hét alatt megtanultam azt a ménkű nagy szöveget, s utána kezdtünk érdemben próbálni. Az egyik próba után tartott egy jó háromnegyed órás elemzést Valló, ugye én nyilvánvalóan dolgoztam föl magamban a tapasztalatokat, így elernyedt az arcom és nagyon buta képet vághattam, mert azt kérdezte: „Imre, érted, amit mondok? - Értem Péter, fordítom le, s holnaptól ráküldöm az ösztönt”. Ezt bírtam neki mondani, s ez azóta megmaradt. Szokta is emlegetni, hogy Csuja már ráküldte volna az ösztönt!
Miért jöttél el Egerből?
– A vándorlási mánia, és a gyerekeket Budapesten akartam beiskolázni. Meg úgyis minden színésznek az a vágya, hogy a fővárosban játsszon. Sokkal nagyobbak a lehetőségek – akár a filmezés, akár a szinkron… Az Arany János Színházban töltöttem négy évet, amikor az megszűnt, szabadúszó lettem. De rögtön hívtak vendégnek a Katonába.
Ott volt egy nagyon fontos, remek előadás, a Portugál, amiben te játszottad a kocsmárost. Nagyon sokáig ment…
– Húsz évig! Zsámbéki javasolta Lukáts Andor rendezőnek, hogy én legyek a kocsmáros. Lett az Egressy-darabból egy film is, de szomorú voltam, hogy az előadást jobban szerették, mint a filmet. A film sokkal több emberhez eljut, mint egy színházi előadás. És nem mindenki tud vidékről feljönni a Katonába.
– Még főiskolásként benne voltam a Te rongyos életben, a Bacsó-filmben (1984). Később is jöttek apróbb szerepek, aztán mikor feljöttem Pestre, akkor volt nagy huzata a Kisvárosnak (1993-tól), meg mindenféle gengszter szerepekre hívtak. Ezek arra voltak jók, hogy megtanuljak kamera előtt viselkedni. Az első igazi nagy szerep a sofőré volt Janisch Attila Hosszú alkonyában Törőcsik Marival. (1997) Utána jött a Nincsen nekem vágyam semmi Mundruczóval (2000), a Moszkva tér Török Ferivel (2001), az Üvegtigris Rudolf Péterrel (2001), a Valami Amerika 2 Herendi Gáborral (2008).
Az utóbbi két filmet – és ezekből további verziók is készültek – zabálta a közönség. Csoki és az „Ízi rájder, öcsém” vagy Bala figurája bekúszott a nézők agyába, de ott van - legújabban - A mi kis falunk polgármestere is. Hogy viszonyulsz ezekhez a karakterekhez?
– Ez mindig is így volt, hogy valamelyik szerep ha nem is ráég, de letapad egy színészre, és amiatt válik országosan ismertté. Ezzel nem nehéz együtt élni. Én amúgy is egy nyitott ember vagyok, számtalanszor megszólítanak az utcán, autogramot kérnek, váltunk néhány szót, csinálunk egy közös szelfit. Közvetlenül érzem, hogy az emberek szeretnek, bevallom, még élvezem is. Egyszer az Örkény előtt jött szembe egy hölgy, elnevette magát, aztán szégyenlősen, pironkodva mondott egy jónapotot. Nyilván, ahogy meglátott, az a hülye Csoki jutott eszébe, vagy Bala, vagy Torrente magyar hangja vagy a Rém rendes család magyar hangja. De amikor úgy éreztem, hogy már nagyon Csoki bácsi vagyok ebben a világban, akkor összeraktam egy versműsort. Halmi Gyurival csináltunk már korábban két Ady-estet is. Később jött hozzá a Jónás könyve, ami egy bábvizsgaelőadásnak indult Bereczki Csillánál, s amivel az összes bábszínházban megfordultam. Aztán elhagytam a bábot belőle, a 23 verses Ady-blokkhoz még összeválogattam a klasszikus slágerverseket, úgymint Anyám tyúkja, Családi kör, Nem tudhatom, Eszmélet, Boldog, szomorú dal, s ezek összesen kiadtak másfél órát. Így lett nekem az Imi, mondj egy verset! estem, hogy vegyék már tudomásul, hogy van egy komolyabb vénám is.
– Öregotthonokba is elmegyek – oda természetesen karitatív céllal, a hajléktalan vonaton is előadtam már kétszer a Vágány utcánál. A karantén miatt most rengeteg felkérést kell bepótolni ősszel – Őrbottyántól kezdve Tokod, Kiskunlacháza, Keszthely, Sárospatak – győzzem megszervezni. A Családi kört az Aradi-Varga Showban is előadtam - arra azért nagyon sokan reagálnak az utcán is, hál’ istennek nemcsak a Csoki bácsi miatt állítanak meg folyton. A karanténban az Örkény Színház adta a Vers csak neked programot. Erre lehetett a nézőknek regisztrálni, akik csak azt szabhatták meg, hogy melyik költőt szeretnék hallani. Heti 18 embert hívtam fel. Volt 2-3 olyan hölgy, akinek Babits volt a kedvence. Kérdeztem az egyiket: „Mennyi ideje van? - Hát van. – Elmondanám a Jónás könyvének a második felét. Mit szól hozzá?” Boldogan meghallgatta.
Legutóbb Zsámbékon találkoztunk, ahol a Zsámbéki Nyári Színházban a középkor volt a téma, és veretes középkori verseket mondtál azon a nyelvújítás előtti magyar nyelven, ami még neked sem lehetett könnyű.
– A frász tört rám, bevallom férfiasan. Nem könnyű sem a színésznek, sem a nézőnek ma már végighallgatni ezeket a szövegeket. De hát gyönyörűek, s még egy kis humort is tudtam belecsempészni például Balassi Bálint Kendi Annáról szóló históriájába. Az asszony Török Jánosnak, Török Bálint fiának volt a felesége, de beleszeretett egy másik fiatalemberbe, s ezért lefejeztette Török János. A történet irgalmatlanul hosszú, tizenoldalakról beszélek, a néző koncentrálóképessége már elfáradt, de a legvégén megkérdezi Balassi: „Elregéljem röviden? – A közönség felnevetett, hogy ezek után mi jöhet még? Szerencsére gyorsan vége lett: a fiatalembert lefejezték, ló után kötötték, fölnégyelték és fölakasztották…. Borzalmas!!
Azon gondolkodtam, mikor hallgattalak, hogy miért számít tőled az ember humorra még a legádázabb, leglehetetlenebb helyzetekben is?
– Semmi sem csak fehér vagy fekete. A legnagyobb drámában is ott van, ha más nem, a groteszk, morbid humor. Humor nélkül nem lehet élni, meg pallérozza az ember agyát, ha látja bizonyos dolgoknak a fonákját is. Mindig azt szoktam mondani, amit egyszer Gombaszögi Ellától hallottam, aki, amikor a humoros vénájáról kezdték firtatni, azt mondta: „Nézzék, ha Bajor Gizi mondja ugyanazt a mondatot, akkor rajta sírnak az emberek, ha én mondom, akkor nevetnek”. Nyilván a humor az ember ösztöneiből fakad, meg az alkatából, abból, hogy milyen körülmények között nevelkedett, tudtak-e a környezetében nevetni a nyomorúságon is, mint ahogy gyönyörűen megírta Móricz is: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég”. Rá kellett jönnöm, hogy nekem jól áll a humor. Sokszor meglepve tapasztaltam, hogy mondtam valamit és nevettek – még akkor is, amikor nem is akartam nevettetni.
– Nagyon felemelő. Annyira, hogy eszem ágában sincs máshova szerződni és innen szeretnék nyugdíjba menni. Úgy kezdődött, hogy Mácsai Palival forgattunk együtt Mészáros Márta Temetetlen halott (2004) című filmjében – ő játszotta a vérbírót, én meg Nagy Imre vejét, aki egy pap volt. A forgatás után beszélgettünk, és 3 hét múlva csörgött a telefon. Leültünk, s megkérdezte, hogy nincs-e kedvem leszerződni az Örkénybe. „Palikám, kérhetek egy kis gondolkodási időt? - Kérhetsz.” Én elszámoltam háromig és azt mondtam, hogy „igen”! Ő maga egy fantasztikusan intelligens ember, remek művész, és tudtam azt, hogy sok vendégrendezőt hív – Ascher Tamást, Mohácsi Jánost, Novák Esztert vagy Bagossy Lászlót, akivel nagyon sokat és nagyon szívesen dolgoztam.
Az Örkényben melyik előadás született meg kifejezetten miattad?
– Az egyik ilyen a Tóték, amiben Tótot játszottam – Pali rendezésében. Aztán a Pillantás a hídról. Annak az a története, hogy Szilágyi Tibor, aki korábban Sopronban volt igazgató, elővette ezt a darabot, és azt mondta, hogy Kerekes Éva, Balsai Móni meg én játsszuk a főszerepeket. Ezt meg is rendezte Guelmino Sándor. Pali is lejött a feleségével megnézni. S egyszer csak – Sopronban már nem ment az előadás - mondta Pali, hogy megrendezi ezt a darabot az eredeti formában. Tudniillik Arthur Miller ezt 1 felvonásosnak írta, csak a Broadway nyomására írt még egy felvonást hozzá. Tehát az eredetit csináltuk meg, s egy nagyon szép előadás született. S feltétlenül rám szabta Pali Falstaff szerepét. Azt legalább 3 évvel korábban mondta, mint ahogy elkezdtük próbálni. És eljött az idő. Én is hallottam róla, hogy Spirónak van egy olyan elemzése, melyben azt írja, hogy IV. Henriket és Falstaffot egy színésznek kellene játszania, mert gyors öltözésekkel meg lehet oldani, nem ütköznek a szerepek a színpadon. Pali ezt felajánlotta nekem, én meg nagyon örültem, mert IV. Henrik ellentéte Falstaffnak. A király egy gyomorbajos, beteges ember, Falstaff pedig egy életigenlő, vérbő pasi, kellő alkohollal, humorral megáldva. Ugye bemutattuk február közepén a József és testvéreit, az egy monumentális előadás volt. Én másnap elkértem Palitól a IV. Henrik szövegkönyvét húzás nélkül, mert tudtam, hogy május 1-jén kezdjük próbálni. Február 17-én fogtam egy füzetet, és a húzatlan, igen vaskos példányból elkezdtem a két szerepet kézzel kimásolni. Ne tudd meg, hogy hány füzetet teleírtam! Május 1-jéig nem csináltam semmi mást. És a szerepek úgy beégtek május 1-re az agyamba, hogy május 2-án úgy mentem rendelkező próbára, hogy nem volt nálam a példány. Csak úgy néztek!. Soha ilyet nem csináltam azelőtt, de hát akkora volt ez a két szerep meg az én felelősségem, hogy lehetetlen volt, hogy én ezt ne tudjam. Meg úgy fogtam fel, hogy ez egy jutalomjáték, 3 éve készül rá Pali, hogy ide adja nekem. Volt nem egy kolléga, aki másnapra megtanulta a szövegét!
Nagyon hálásak a vicces figurák, viszont Mensáros Laci bácsi jut erről eszembe, aki azt mondta, hogy a színész azt tudja eljátszani a legjobban, amilyen, vagy amilyen szeretne lenni. Én olyan szeretnék lenni mindig, amilyen a szerep, de ha nem lehetek én is benne, akkor fabatkát sem ér az egész. Akkor az csak egy külsőséges pozőrség. Ezt például Lukáts Andortól tanultam, aki a Portugálban a 70. előadástól elkezdett piszkálni. Mondom neki: ”Hát ugyanúgy koncentrálva jövök be, ugyanúgy ott vannak a poénok, ugyanúgy tudom hibátlanul a szöveget. Nem értem, mi ez az elégedetlenség? - Nem érdekel, milyen ügyes vagy. Csináld meg minden este a szerepet frissen, ne rutinból”. Onnantól kezdve úgy ment, és hatott minden egyéb szerepemnél is: a rutint minél távolabb tartani. Minden este meg kell szülni a figurát, hogy a néző primőrt kapjon.
Éppen most voltál 60 éves…
– …Amit én nem érzek annyira soknak, de azt tudomásul kell venni, hogy még egyszer ennyi nem lesz. 80 évesen azért szeretnék még itt kapirgálni az unokákkal.
És dolgozni is szeretnél?
– Attól függ. Röhögnek rajtam, mert mondom, hogy én 5 év múlva megyek nyugdíjba. Szeretnék elmenni, mert nagyon intenzíven éltem a színészi életem, de nyilván ezt csak részlegesen tudom majd megtenni, mert egy színészt, amíg ép az agya, tud menni, tud beszélni, addig megtalálják a korosztályának megfelelő szerepek. Szóval szeretnék egy kicsit nyugdíjasnak is lenni, meg egy kicsit még dolgozni, ha nagyon kellek. Ha nem kellek, akkor sincs semmi baj, nekem elég szerencsés a pályám.
Nem is biztos, hogy elég jó itt a szerencse szót használni. Szerintem itt te vagy az, akinek a személyisége, a felkészültsége, a munkabírása, stb. inspirálta a mindenkori rendezőket, hogy gondolkodjanak benned. Tehát mitől szerencsés egy színész?
– Ez egy nagyon jó kérdés. A beszédtanárunknak, Gáti Józsefnek volt egy mondása: „Gyerekek, vegyék tudomásul, szerencséje csak a szorgalmas embernek van.” Ez egy nagyon pontos mondat. Én azt gondolom, hogy ennek megfeleltem, én mindig szorgalmas ember voltam.
