Örökös farsangban élünk. Csupán jelmezek vagyunk¼ taktusra, görcsösen cigarettázó, állandóan sietõ bábuk. Meg akarjuk mutatni magunkat, de a körülöttünk élők nem láthatják arcunkat. Mert eltiporjuk egymást. Átgázolunk egymáson: előrenézve, idegesen¼ közhelyeket szajkózva. Életünk értelme pedig nem más, mint őseink mocskából táplálkozva hátrahagyni a magunk szemetét.(¼) Idõközben végig ott leselkedik körülöttünk egy szikrányi tisztaság, egy darab emberség. Néha hallhatjuk is hangját, de zavar, hogy nem értjük. Megsemmisíteni, elhallgattatni azonban képtelenek vagyunk. És elég egyetlenegyszer megértened muzsikáját, hogy elszégyellhesd magad.

Az Osonóról:
A krónikás összegyűjti, leírja, rendszerezi az adatokat, közben felfedezi, amit már tudott: az adatok, a tények megölik az igazságot. Az adatok mögött lapuló igazság a végső titok, a színpad igaza. Csak megélni lehet, tárolni, fagyasztani, netán újramelegíteni- nem.
Való igaz: néhány elszánt és vakmerő ember létrehozott valamit a Mikes Kelemen Líceum színpadán.
Ezek az elszánt és vakmerő emberek lemondtak a színházról. Térkép, iránytű, hamuba sült pogácsa nélkül, felelõtlenül nekivágtak ama sötétlő sűrű erdőnek, hogy megtalálják a „másik" színházat, a maguk színházát.
Szerencséjük volt: nem találták meg.
Való igaz: most is keresik. Közben eltelt tizenkét év. Változott a közönség, a színészek, a színház. (De az is lehet, hogy a sorrend fordítva érvényes!)
A kis csapat rendületlenül bolyong az erdőben, gondosan kerüli a kitaposott ösvényeket.
A valamikori vezető fáradtan baktat a nyomukban. Amíg van erdő, van járatlan út is. A felfedezés örömét a kiválasztottak megélhetik. „A többi néma csend"- a krónikának adathalmaza.
Salamon András, tanár

Az elõadás díjai, elismerései:
Magyar Művek Fesztiválja- Budapest: legjobb előadás díja, Licart 2005 Országos Diákszínjátszó Fesztivál- Bukarest: A legjobb csapatnak/előadásnak járó fesztivál- nagydíj