- A Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színházrendező szakos hallgatójaként ez lesz a diplomamunkád, de már számos rendezés van mögötted. Miért lettél rendező és hogyan alakult a pályád az egyetemi évek alatt?

Néder Panni: - Mindig tudtam, hogy a színházzal kapcsolatban szeretnék valamilyen munkát végezni. 18 évesen részt vettem a zalaszentgróti színész-rendező táborban, Ascher Tamás csoportjában. Sorsfordító élmény volt, hirtelen kinyílt a világ. Inkább színészkedtünk, de hamar rájöttem, hogy nem az az én utam, mert képtelen vagyok az átélésre, túlkontrollálom magam: mindig azon agyalok, mit hogy, milyen formában kellene csinálni, mások utasításait viszont nem tudom végrehajtani. Ascher Tamással sokat beszélgettünk, ő is javasolta, hogy rendezéssel próbálkozzam. Elmentem felvételizni és az első rostára belépve valami olyan energiát és erőt éreztem, hogy egyszerűen tudtam, nekem itt a helyem és ezt kell csinálnom. Az első két évben még zárt világban éltünk, az egyetemen belül voltak kisebb rendezéseink. Harmadév elején kaptunk először külső lehetőségeket: rendeztünk az osztályommal Pécsett, aztán ősszel performanszokat, 1968 kapcsán. Akkoriban kerültem Eszenyi Enikő mellé a Vígszínházba, asszisztensként. Enikő látta a komédiavizsgámat és meghívta a Vígszínház Házi Színpadára. Ezután megcsináltam ugyanitt Erdős Virág: Kalocsa című darabját először felolvasószínházként, majd idén ősszel rendes előadásként. Most pedig Varró Dani művét, a Túl a Maszat-hegyent rendeztem a Pesti Színházban. A zenéket Presser Gábor írta.

- Ennek a darabnak már voltak bemutatói a Budapesti Bábszínházban, Kolozsváron és Tatabányán is. Most viszont új jelenetek és dalok íródtak. Miért éreztétek úgy, hogy ezeket bele kell tenni, ki kell bővíteni az előadást?

N.P.: - Azért, mert a bábszínházi verzió kisebb korosztálynak szólt, bábfigurákkal, mi pedig nagyobb célközönségnek szánjuk az előadást, hús-vér szereplőkkel.

Azt szeretnénk, ha a felnőttek nem unatkoznának, hanem valódi színházi élményt jelenthetne számukra. Dúsítani, csiszolni akartuk a darab nyelvezetét, a jeleneteket, és visszahozni több kedvenc szereplőnket a könyvből. Szösz néne és Turgenyev, a burgonya a mi verziónkban van először. Az új részek valahogy természetesen fejlődtek és alakultak. Danival, szerzőtársával, Teslár Ákossal, valamint a dramaturgokkal sokat ötleteltünk, hogy még milyen szálak a fontosak, mivel lehet a cselekményt mélyíteni, milyen módon és hova fusson ki a történet. Ahogy megíródott egy új jelenet, rögtön megszületett egy új szám vagy duett: Presser Gábor hihetetlen gyorsan, akár egy éjszaka leforgása alatt több dalt is megírt, valamint áthangszerelte a régieket. Nagyon energikus, vidám csapatmunka volt a miénk.

- A mai korosztályt nagyon befolyásolja a vizuális kultúra, talán sokkal jobban, mint az előző generációkat. Az előadásban is fontos szerepet kaptak a vizuális elemek.

N.P.: - Igen, Árvai György díszlettervezővel egy olyan -vetíthető- díszletben gondolkodtunk, amely önmagában is sokféle teret tud meghatározni. A vizualitás hangsúlyozására igyekeztünk kihasználni a rendelkezésünkre álló technika adottságait. A mai gyerekek már annyira túlinformáltak és információéhesek, hogy az egyszerű, reális helyszíneket elunták volna. Így viszont leköti őket alátvány, izgalmas, ahogy a vetítések váltakoznak.

- December 11-én lesz a bemutató, de már voltak előadások. A gyerekközönség reakciója alakította az előadást?

N.P.: - Nem, inkább azt mondom, hogy a nézők reakciói. A felnőttek ugyanúgy beletartoznak ebbe. Nagyon fontos, hogy én nem gyerekelőadást akarok csinálni, inkább egy kilenc-tíz éven felülieknek és felnőtteknek való családi darabot. Az óvodások még nagyon sok mindent nem értenek belőle. Tapasztaltuk, hogy a szülők, mivel nem tudják, mire számítsanak, sokszor túl kicsi gyerekeket hoznak el, akiket hazavisznek a szünetben. Megesett, hogy a szülő még szeretett volna maradni, de a hároméves gyerek bizony haza akart menni. Ezért hangsúlyozzuk, hogy kilenc éves kortól ajánljuk.

- Hogyan dolgoztál a színészekkel? Mi a rendezői munkamódszered?

 N.P.: - Az elején nagyon demokratikus vagyok. Azt gondolom, hogy a színészeknek, ha már be vannak lelkesítve, sokszor jobb ötleteik vannak, mint nekem. Elképesztő, hogy mennyire spontán módon tudnak reagálni helyzetekre, így sok olyan apróság születik, ami nekem nem jutna eszembe. Többféle dolgot kipróbálok és abból választom ki a legmegfelelőbbet. Ha viszont megtaláltam azt az egyet, akkor keményen megkövetelem és nem hagyom, hogy mást csináljanak helyette. A dramaturgokkal szoktunk is viccelődni, hogy „benyomtam a diktátor gombot”, de félreértés ne essék: kedves módon teszem.

- Hosszú próbafolyamat van mögöttetek, de már többször találkoztatok közönséggel. Milyen érzés volt gyereknek is játszani?

Kovács Patrícia: - Rendkívül jó, mert én már nagyon nehezen próbáltam az üres nézőtérnek. A gyerekek nagyon befolyásolják ezt a darabot.

Minden egyes előadás más, mert a gyerekek nem fegyelmezik magukat. Elkezdenek unatkozni, ha valami unalmas és nagyon nevetnek, ha valami tetszik nekik. Döbbenetes, hogy milyen változáson ment át a darab, amióta vannak kis nézőink. Kiderült az, hogy hat év alatt nem kellene ajánlani, mert ők még kicsik hozzá, hat év fölött már megszólítja a gyerekeket, de nyolc év fölött az igazi.

- A gyerekek milyen részeket élveztek a legjobban?

 K.P.: - Ezt nem tudom, tőlük kellene megkérdezni. Azt nagyon szeretik, amikor megszólítjuk őket: Csőre Gábor elkezd velük beszélgetni és ők is részt tudnak venni a játékban. A felnőtteket is nagyon kedvelik a darabot. Varró Dani úgy írta meg, hogy több síkon lehessen élvezni. Az a cél, hogy másképpen élvezze anyuka, apuka és másképpen a gyerek. Családi előadásnak szántuk. Vannak benne olyan nyelvi lelemények, humorok, amit a felnőttek fognak megérteni és mondunk benne olyan szavakat, amit a gyerekek később megkérdezhetnek a felnőttektől, hogy mit jelent, és így van miről beszélgetni előadás után.

 - Szerinted mi határozza meg, hogy jó legyen egy gyerekdarab, hogy ne unatkozzon a közönség?

K.P.: - Most már mások a gyerekek, mint amilyenek mi voltunk. Rendkívül nehéz harcolni azzal a rengeteg rajzfilmmel, ami ömlik a tévéből. Az ő vizuális világuk már sokkal előrébb van. Ezzel felvenni a versenyt nem lehet, teljesen belebuknánk, ha megpróbálnánk olyanná varázsolni, mint ezekben a menő rajzfilmekben. Amivel meg lehet őket szólítani, ha olyanok ezek a karakterek,mint például az enyém, Maszat Janka, akivel lehet menni és tudnak azonosulni. Akkor szurkolnak, drukkolnak és rengeteg energiát küldenek fel a színpadra. Fura dolog, hogy amit én képviselek ebben a darabban, a „ne csináljál semmi olyat, ami nem kötelező” „ne mossál fogat, ha nincsen kedved”, csupa olyan összekacsintás a gyerekekkel, amit nagyon szeretnének. Azután a szülőnek el kell magyarázni, hogy az nem mindig úgy van, ahogy a Maszat Janka mondta.
- Maszat Janka nem szokványos kislány. Mennyire hasonlít a kilencéves Maszat Janka a kilencéves Patríciára?

 K.P.: - Érdekes, hogy nem volt eleve eldöntve, hogy levágjam a hajamat ennyire rövidre, de fél évvel ezelőtt mindannyian behoztunk gyerekkori fotókat. Én teljesen rövid hajú kislány voltam, épp így néztem ki. A mamám ment velem a hatos villamoson és mondták, hogy „De szép kisfiú!” Aztán úgy hozta az élet, hogy egyszer csak újra levágtam ilyen rövidre. A mamámnak meglepetés lesz.

- Az alkotó csapatban fiatal a rendező, a koreográfus, a jelmeztervező. Milyen volt velük dolgozni?

K.P.: - Szeretem, hogy a fiatalabbak nem eleve eldöntik, hogy ennek milyennek kellene lennie, és azután levezénylik.

Én nagyon tisztelem az idősebb kollégákat, akik sok tapasztalattal rendelkeznek, jó dolgokat csinálnak. A fiatalok viszont még nagyon nyitottak, sokkal bátrabbak, kísérletezőbbek és egy ilyen kreatív gyerekdarabnál ez a jó. Szerencsére időnk is volt rá, hogy mindenféle utakat bejárjunk, amíg eljutottunk idáig.