A legszebb színdarab. A legnehezebb is. A Cseresznyéskert színpadra állítása felé vezető utat a vele foglalkozó rendezők beletört bicskái szegélyezik.

Nekem szerencsém volt. Négyszer játszottam benne: A postamestert – még főiskolás koromban – Gellért Endre, Szegeden Trofimovot, a Madách Színházban Jepihodovot, mindkettőt Ádám Ottó rendezésében. Most Firszet próbálom Valló Péterrel. Gellért, Ádám, Valló: nagy sorozat, pályám legjelentősebb (és szívemnek legkedvesebb) rendezőinek sora. Az igazság keresése, a darab titkainak megfejtése, szellemes és sziporkázó megvalósítása jellemzi mindhármukat.

Ami az én szerepléseimet illeti, a postamester tulajdonképpen statisztálás szöveg nélkül. Itt a nagy kollégák mély és briliáns játéka bűvölt el. Tőkés Anna, Major Tamás, Olthy Magda, Rajczy Lajos, Bartos Gyula (Bimbi bácsi), Tompa Pufi életre szóló élményt nyújtottak. Szegeden Lontay Margit, Inke László, Domján Edit voltak a partnereim, míg a Madáchban Jepihodovként Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Psota Irén, Márkus László játszótársainak mondhattam magamat. Külön élmény volt számomra Lőte Attila mint Trofimov. Én Szegeden a szerep líráját, szenvedélyét el tudtam játszani, de adós maradtam a figura groteszkségével. Mint Jepihodov, „lubickoltam” a szerepben, még gitározni is megtanultam egy kicsit.
És most? Mint a vénségesen vén, kutyahűségű Firsz, milyen leszek?

Hatvan év színészkedése, több mint négyszáz szerep eljátszása után jónak kell lennem. A régi mondás szerint: „A magyar jogász-nemzet. Itt még a legbiztosabbnak látszó pört is… meg lehet nyerni.”