Ők azt mondták: Őrületbe estél Őmiatta, akit szeretsz.

Én azt mondtam: Az élet ízét csak a bolondok ismerik.

Gogol novellája egy kormányhivatalnok életének pár hónapját beszéli el. Popriscsin története feljebbvalója lánya után érzett vágyakozásától két öleb titokzatos körülmények közt kihallgatott beszélgetésén át egészen az elmegyógyintézetig tart, ahol trónfosztott spanyol királyként tűri saját birodalmi kancellárjának inkvizítori kegyetlenségét.

Kisszerű létezésének és elérhetetlen vágyainak szorításában egy ember megőrül – látszólag egyszerű történet ez is. Akárcsak mindannyiunké, akik a normális és az abnormális között húzódó vékony határnak közelébe sem merészkedünk. De köznapi életünk minden kirívótól óvakodó átlagosságában talán maradt valami megértés az iránt, aki a társadalmi kötöttségek és a személyiség ellenőrizhetetlen vágyainak harcában alulmarad.

Mátray László így vall előadása kapcsán: „Sétálva az utcán, sokszor megakad a tekintetem egy-egy arcon... Minden városban vannak ilyen közismert félkegyelmű emberek, akik valahogy annyi mélységet hordoznak magukban. Vajon milyen élet van mögöttük? Tudom, hogy soha nem fogok megtudni róla semmit, de elmegy mellettem, és nyomot hagy az életemben... Ezeknek az egyszerű embereknek a lelkivilágából próbálok megragadni valamit Gogol szövege által.”