Hej, ha ezt Georges Feydeau ( a bohózat koronázatlan királya) megérhette volna!

Ennyi komédiázás egyetlen darabban szinte már sok is. Képtelen bonyodalmak, megszámlálhatatlan átöltözés, szüntelen ki-be járkálás, minden képzeletet fölülmúlóan szövevényes, szexuális viszonyrendszer, menthetetlen helyzetet kétségbeesetten menteni igyekvő szereplők egyre elképesztőbb és bonyolultabb (tehát egyre ellenállhatatlanabbul komikus) szerepjátszása és hazugságözöne. Ha Feydeau úr láthatta volna ezt az első osztályú bohózatot, bizonyára elégedetten csettint a nyelvével, de talán el is sápad az irigységtől ...

Hej, ha Oscar Wilde olvashatta volna ...!

... ezeket a sziporkázóan szellemes párbeszédeket; azt ahogyan a legzagyvább agyrémeket is a legelőkelőbb modorban és a leglogikusabb érvekkel alátámasztva adagolják; s nem utolsósorban azt, hogyan oldja meg Orton a darab befejezését éppen az ő Bunbury-jéből kölcsönvett (persze alaposan kicsavart) fordulattal - szóval Wilde úr is talán határtalanul boldog lett volna, talán megpukkad dühében.

Dr. Prentice jól szituált idegorvos. Épp ifjú titkárnő-jelöltjét "teszteli", amikor felesége váratlanul betoppan, ezért a doktor kénytelen elrejteni a meztelen lányt. Közben megérkezik dr. Rance, hogy felülvizsgálatot tartson a klinikán, valamint egy szállodai boy, aki viszont Prentice feleségét zsarolja éjszakai kalandjuk után. Hogy az amúgy is hihetetlenül bonyolult "bújocska" még tovább bonyolódjon, egy rendőr is belekeveredik a történetbe, és végleg elszabadul a pokol ...

Joe Orton, a hatvanas évek egyik legkarakteresebb író-fenegyereke (akinek botrányos magánélete, tragikus-borzalmas halála jó húsz éve nagyobb publicitást kapott, mint művei, pedig kivételes tehetségét soha senki nem vitatta komolyan) biztosan örülne, ha látná, hogy darabjai immár magyar színpadokon is láthatók, Fedezzük fel végre mi is magunknak ezt az ellenállhatatlan humorú, különös szerzőt, Joe Ortont!