Spiró darabjának hatásmechanizmusa az egyidejűségre épül, a mű drámaiságát személyes, befogadói érintettségünk hordozza. A darab egyetlen helyszíne a részletező aprólékossággal megjelenő, apró panel-konyha. Vele arányos a nézőtér: otthon érezzük magunkat a nyomott panelban.
A Kvartett házaspárjának monoton, tartalmatlan létezését váratlan esemény zavarja meg: egyszer csak betoppan hozzájuk egy idegen, a Vendég, aki azt állítja, hogy az Öregnek köszönheti az életét, aki - az ’56-os forradalom után küszöbön álló letartóztatása előtt – még időben figyelmeztette ahhoz, hogy elmenekülhessen. Most, 40 év után, kiábrándultan tér haza az Államokból, drága ajándékokkal meghálálni akarván az Öregnek akkori segítségét.
A betegesen gyanakvó, paranoid Öreg talán az utolsó fanatikus, aki még hisz a kommunizmus egykor lelkesítő, mára azonban nevetségessé váló, bukott ideájában. Árulónak tekinti az egyre értetlenebb Vendéget, s ajtót mutat neki. Egyszerre szánalmas, megrendítő és fenyegető létezése szembenézésre kényszerít egykori önmagunkkal.
A Vendég küzdelme, mellyel megpróbálja kitágítani ezt a szűk horizontú világot, megrendítő, groteszk és hiábavaló. A korlátolt Öreg, a szenilis Feleség, az emberi értékek iránt közömbös, haszonelvű Nő között a Vendégre, bármerre fordul, mindenhonnan halott arcok merednek. Leépült tudatuk devalválódott nyelvet eredményez, melynek nyomán a két világ közt totálissá válik a kommunikációképtelenség.
A Kvartett jellegzetes képe korunknak, kordarab, korszelet – konyhájába mindannyian beköltözhetünk. A darabban Spiró a jelenidejűség drámaiságával operál, szemérmetlenül plagizál. Lop az élettől, a mi lelakott, végsőkig amortizálódott valóságunkból.
Spiró drámája elnyerte az 1997/1998-as évad Legjobb új magyar drámája díjat.