Most van 40 éve, hogy a Kinizsi utca 22-ben – a mostani Ráday utcai színház tömbjének túloldalán – a néhai Hazafias Népfront termeiben volt az Orfeo együttes első bemutatója. Fodor Tamás (69) az évforduló apropóján hívta meg a színház egykori és mai népét, a legtöbb előadáson visszatérő arcot és a kritikusokat, hogy az ünnepen együtt emlékezzen, és a jövőről közösen gondolkozzon.

Fodorék az Orfeo Etoile című előadásától számítják a Stúdió K 40. születését. Az első órában amolyan visszaolvasó próbát tartottak a New Yorkból/Debrecenből/Pilisborosjenőről, stb. összejött ünnepeltek. Nem maradt fenn az eredeti szövegkönyv – de fura az emlékezet – egy-egy rég látott színésztárs, dallam vagy illat alapján beindul a memória, és el is készült egy kvázi „példány”.

Az egykori előadás kiindulópontja Alain Resnais jó ideig betiltott „A háborúnak vége/La Guerre Est Finie” (1966) című kultfilmje adta. De a társulat alaposan átdolgozta Jorge Semprun forgatókönyvét (a társulat pontatlan kifejezés, mert többen is mondták, hogy máig inkább életformának tartják ezt, és a hasonló színházat, semmint intézménynek).
Fodor narrátorként felidézi a kezdet idejét, körülírja a film akkori áthallásait: a nyugati baloldal kétségeiről beszél a film, de az előadás inkább az Orfeosok, meg az egész átmenetileg tűrt 68-as kelet-európai mozgalom betegségeit élve boncolja.

Fodor, manós mosollyal figyeli, követni tudjuk-e nézőként az idővonatot. Bemutatja ki kicsoda, majd karmesterként beint: leülnek a színészek – mind 60 körül, bár ez a nap-szürke világítás ellenére sem hihető – és a nézőkkel együtt beleszagolnak a filmbe. Yves Montand, Ingrid Tullin, Genevieve Bujold – a régi trafikokban anno kapható sztárfotók emblematikus arcai. Az Orfeósok egy pillanat alatt megfiatalodva blattolnak a körben. Balra Angelus Iván, a kis és a nagy Fábri Péter, Janisch Nelli, Oszkay Csaba, középen a Laca, jobbra Mélykúti Ilona, Elek László, Futó Dániel. Hárman-négyen hiányoznak – Gál Erzsi végleg. Malgot nincs itt. Panyiga az ajtóban – se kinn, se benn. Lassan, de biztosan megelevenedik a korszak, 1971-ben Budapesten várható a világforradalom kitörése. Nem teljesen egyértelmű az önirónia: mert Haraszti Miklóst és Dalos Györgyöt már letartóztatták.

Néha lemegy a nap-szürke, és elindul a vetítő, szinte laterna magikás szinkront tartva. Aztán Fodor az odakészített gonggal leint, tagol. Figyel, egy-egy „félré”-vel, színészeihez vagy a nézőtérhez intézett címzett kérdéssel a frissebb évjáratokat is képbe hozza. Megérezzük, hogy az Etoile-t ma újra meg lehetne tölteni aktualitással. A filmben/darabban „spanyolosok” szervezik illegális utazásaikat, és a nagy általános sztrájkot is, meg lebukik a titkos nyomda. És Május Elseje van. Konspiráció van. Ellenzéki, sőt ellenálló munka. Kórus is szól: az egyik párizsi metróvonal állomásait mantrázzák. Az Etoile-nek persze áthallásai vannak.
Újra meg újra nosztalgikus emlékek is előjönnek: a Kölcsey, a Szilágyi, a Kis-Képző gimik. A zuglói és más játszóhelyek…

De Fodor nem hagyja a melodrámát érvényesülni, közbevág: a nézőtéren ülő Nánay István kritikusé a szó. Az 52(!) előadáson nézőként megfordult III/3-as ügynökök jelentéseiből olvas fel. Kesernyés derültség. A szemelvényekben a jelentésírók fel is teszik a kérdést a tartótisztjüknek: hogy lehet, hogy a Hazafias Népfront ezt az előadást befogadja? Nánay arra az eseményre fókuszál, amelyen ez az előadás először tudta megtörni az elvtársak demagóg, konzervatív bástyáit. Nevezetesen a kazincbarcikai amatőrszínházi fesztiválon a zsűriben először szenvedett vereséget a kurzus. A létező szocializmus színházpolitikájának jegyzőkönyvi felidézésén, Kazimir Károly harcos publicisztikáján most jót nevetünk. Szóba kerül, hogy az Etoile-on kívül a „mocsár” áttörését a „hegypárt” ellen Lengyel Pál, Merő Béla és Éles Béla produkciói, valamint Ruszt József legendás Golgota magyar versekben című előadása teljesítette be.

Ahogyan mindez előjön, észre sem vesszük, hogy egy workshop kellős közepén vagyunk. Fodor Tamás a bajsza alatt mosolyog. Ráüt a gongra: szünet.
Második felvonás helyett a hátrébb lépő Fodor által kiszemelt új Stúdió K vezetők: Nagypál Gábor színész és Zubek Adrienne, jelenlegi művészeti titkár prezentációja következik. Felvázolják, milyennek képzelik a Stúdió K jövőjét.

A kuratórium kérdez, a „jótanuló felel”. Végre a konkrétumok között egyre többször hangzik el egy-egy jeles színházcsináló neve, akik workshopokat fognak vezetni. Ez jól hangzik, hiszen Fodor erős próbáit – a játéktér felelőseként / próba-közönségeként – mindig ebbe a műfajba soroltam. Mindig élményt adott.

Hogy lesznek-e a közeljövőben új Stúdió K előadások? A válasz ezen az estén egyelőre az új kultúrafinanszírozás titka maradt.