Ha betéved Nae Girimea fodrászériájába, huszonöt szantimba van egy borotválás, illetőleg natúr hajvágás (preciőz ám, púder, tintúra, mandulakenyőcs, ez mind benne van kompletta), de akad itt másféle szolgáltatás is: szeretők rejtegetése, szeretők szeretőinek leszerelése, hajnali villásreggeli, szóval minden, amit csak kíván a tisztelt vendég.
A 19. századi román drámaíró, Caragiale komédiájában az ifjú fodrászüzlet-tulajdonos nagy kalamajkába keveredik: az egyik – már kissé megunt – szeretője rájön, hogy nem ő az egyetlen a férfi életében; ennél csak az nagyobb baj, hogy az információt a vetélytársnő felbőszült párjától kapja, aki életre-halálra keresi a szerelmi életébe betolakodott harmadikat. Az üzlettulajdonos és két szeretője, valamint ezek férji szerepben fellépő „hivatalos” eltartói természetesen mind összefutnak egy őrült, farsangi éjszakán, amikor jelmezcserék és félreértések sorozatát követően tovább bonyolítják az amúgy sem egyszerű helyzetet.
A Csiky Gergely Színház előadásában csalók és megcsaltak, féltékenységtől szenvedő hímek és nőstények kergetik egymást egy különleges helyszínen, a bukaresti külváros lepukkant, sugárutakról álmodó világában. Mindehhez a Caragialéra jellemző, humorban és leleményben bővelkedő különleges nyelv társul, mely az átíró Parti Nagy Lajosban végre megtalálta méltó magyarítóját.

Nem rajongok a tollért, higgye el nekem; sőt, ellenkezőleg. Olyan szerszám, amellyel soha nem vittem véghez semmi derék dolgot az én világom érdekében, de amellyel mindig csak nagy bánatot és sok kárt okoztam önmagamnak. Ha tehetném, bármikor felcserélném egy tiszteletre méltó s másokra és reám nézve is hasznosabb szerszámmal. Valamennyi ellenségemnek csak ezt az egyet kívánom: nemzedékről nemzedékre legalább minden harmadik gyermekük román író legyen, de semmi más, csak román író!
Bizonyára nagyszüleim, isten tudja, micsoda jó cselekedetei és becsületes szolgálatai eredményeként nincs nekem más szerszámom ezen a világon, mint az én „szeretett tollam, drága tollam, becsületem és büszkeségem” (esküszöm önnek, hogy e szavakat egy épelméjű embertől hallottam). De mert csak nem lehetek más, mint román író, legyen meg legalább az a vigaszom, hogy néhanapján „nemes” szerszámommal (és ezt nem a fentitől hallottam, hanem egy másik üresfejűtől) erkölcsi elégtételt szerezzek magamnak.
Caragiale: Az írásról. 1897.