Amese marad. – De kivel? Hol? És főleg meddig? Sorakoznak a kérdések, pedig adott a válasz: A Mese Marad! – velünk, itt és bárhol, örökre... Hiába produkál számtalan elképesztő történetet az élet. A sors mindig ismétli önmagát. Hisz élnek köztünk klisékké száradt figurák és mert jól ismerjük a közhelyekké vált történetetket.

...Ám itt kezdődik a színház!

Esetünkben:

- a történet – egy fiatal lány miatt perpatvar kerekedik, amely kizökkenti a falucska lakosait (bár igen rövid időre) a szürkével futtatott hétköznapokból.

- a szöveg – Zalán Tibor tollából. A cím: Amese marad –jelenetek egy kocsmai teraszról – a közhelyek és a pongyolaság irodalommá emelése. Sziporkázó dialógusok és frappáns szerzői instrukciók .

- a csapat – László Sándor rendező játékosságon és ugyanakkor véresen komolyan „komédiázáson” alapuló koncepciója, melyet Péter Ferenc, Csernik Árpád, G. Erdélyi Hermina, Vicei Natália, Pesitz Mónika és Pálfi Ervin elevenítenítenek meg, Janovics Erika tökéletesen szerepre szabott jelmezeiben és Szilágyi Nándor realisztikusan irreális díszletében, Bunford Gábor szaxofonjátékával fűszerezve.

- és még... – mindenki, aki bábáskodik a szülésnél: súgó, ügyelő, asszisztens, fény-, hangmester, díszletezők, kellékes, szervező, igazgató, sorolhatnám, de nem...

- végezetül és ELSŐSORBAN – Önök, Kedves Közönség!!!

Szeretettel Önöknek május 29-től a Jadran színpadán!

- Góli Kornélia, dramaturg



Létemet betölti a veszteségtudat, akkor is, amikor boldog vagyok, és nem is tudom pontosan, hogy miért.

…

világban megjelenő szépség csak a pusztulás elfedésére szolgál, az élet megragadásának érzett pillanatok csak a válság elodázását jelentik.

…

A hangulatok, az érzelmek, a szerelmek, a pillanatok, amikre emlékeznek a hőseim, vagy amikre utalás van a verseimben, nem a jelennel állítódnak szembe, hanem azért jelennek meg, hogy megkapják az idő és a lélek sebeit, végrehajtsa rajtuk roncsolását az időben megroncsolódott, továbbroncsolódott emlékező. A valóságos élet nem ragadható meg, mert érdemtelen rá. És érdektelen a megragadáshoz. Úgy hiszem, a válság bármelyik pillanata érdekesebb és emberi fogyasztásra alkalmasabb, mint az úgynevezett életben bármilyen „pozitív érzelem, életérzés” – istenem, de szeretem az ilyen valóságban gyökerező szavakat, mint ez a pozitív... lám, az ilyenektől máris borsódzik a hátam, mert hallani vélem, hogy a létben rejlő örök harangzúgás szünetében kezdődik az újabb lagzis hejehuja.

- Zalán Tibor, író



Színész vagyok. Nem díszlettervező! Ez természetesen hasznára is lehet az embernek a díszlet kiötlésekor, ugyanis így talán könnyebb kizárni az ördöglakatot. Azt az ördöglakatot amely mindannyiunkat hátráltat munkásságunkban. Elkerülhetetlenül a jól kitaposott ösnényen járunk, és így bizony nem mindig sikerül az új meglelése. Nem a mindenáron újról beszélek, hanem arról az újféleségről amit, talán, alkotásnak nevezhetünk.

Doina Levinta (ő volt Harag György állandó diszlettervezője) díszletein fedeztem fel ezt az újat a színpadon. Az ő munkáiban tudatosult bennem, hogy miként lehet szabadabban értelmezni a teret, hogyan lehet elrugaszkodni a megszokott kuliszák „fölé”, lebontani a falakat, kibontani belőlük az ajtókat, ablakokat és nyitni a légiesebb gondolat, a fiktív megvalósulás irányába.

A díszlet – akárcsak maga a színház is – nem más, mint a reális álom irreális megvalósítása. Ezért igyekszem minél több helyet hagyni a rendezőnek, a színészeknek és elsősorban a nézőknek, hogy továbbgondolhassák a helyszínt a maguk valóságában.

- Szilágyi Nándor, díszlettervező