„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak (…) ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültetett.”

- Prédikátorok könyve

Megint pezsgő

(az időről)

Már csak tizenkét perc van hátra: a negyedik felvonás. Legalábbis tizenkét percnek képzeli az utolsó részt a szerző, aki most, a harmadik felvonás után a függöny előtt hajlong, ahogy illik, hogy aztán páholyába visszatérve lemérje az időt. Az időt, amiről szól, folyamatosan beszél ez a mű, eredeti címén a Meggyeskert. Negyven percet mér, és dühöng: „Sztanyiszlavszkij tönkretette a darabomat. Na de Isten neki.”

1904. január 17. van, Anton Pavlovics születésnapja. Ő, aki Sztanyiszlavszkij emlékezete szerint „halotthalványan, soványan ott áll a proszcéniumban, köhögése nem csillapodik, és közben fogadja a beszédeket, ajándékokat…” gyanítja, sőt orvos lévén minden bizonnyal tudja, hogy ez az utolsó születésnap, a negyvenharmadik. Hallgatja az irodalmárok locsogását, akik Sztanyiszlavszkij visszaemlékezései szerint majdnem ugyanazokkal a szavakkal köszöntik, mint két felvonással előbb a fecsegő Gajev a százéves szekrényt. „Anton Pavlovics rám sandított – Gajevet én játszottam – és arcán gúnyos mosoly jelent meg.” És még hátra van egy felvonás.

A Moszkvai Művész Színház folytatja az előadást, a Megyeskert ősbemutatóját, Ranyevszkaja szerepében a feleség, Olga Knipper. A negyedik felvonásban a keserű diadalát ülő Lopahin pezsgővel kínál mindenkit. Hogy az ottfelejtett, halálra készülő Firsz talál-e még egy kortyot valamelyik pohárban, nem tudhatjuk. Közben vágják a fákat. Anton Pavlovicsot újra ünneplik, ő hajlong, másnap megírja: „Tegnap mutatták be a darabomat, ezért nem valami jó a hangulatom”, majd néhány nap múlva, minthogy tüdőbaja súlyosbodik, visszautazik Jaltába, onnan Badenweilerbe, s tovább, panzióról, panzióra, mintha az idő elől futna. Július elsején éjjel doktor jön, pezsgőt adat neki. Csehov felül az ágyában, „Ich sterbe”, mondja, majd feleségére mosolyogva megszólal még: „Már rég nem ittam pezsgőt”. Röviddel ezután meghal. Édeset vagy szárazat ivott, nem tudhatjuk.

- Bérczes László (Hajónapló, 1999/2)

Csehovról

„Orvos volt és az orvos betegsége mindig súlyosabb páciensei betegségénél: a páciens csak érzi, az orvos pedig valamennyire tudja is, hogyan roncsolódik lassan a szervezete. Ez egyike azoknak az eseteknek, amikor a tudás voltaképpen meggyorsítja a halált.”

- Maxim Gorkij

„Minden novellájában, színdarabjaiban is az a nyugtalanító, elmondhatatlan feszültség, aminek olvasatára felkiáltunk: Mi ez? Miért ilyen lélekzetfolytóan szomorú és érdekes ez a történet? Mi szomorú abban, hogy egy öreg svindlernek ’lófeje’ van, hogy kivágnak egy cseresznyéskertet, Ivanovna Olga megcsalja Dymovot, és mi az, ami ilyen erővel szól hozzám a Vanja bácsi című, kissé zavaros melodrámában? Írók, bámuljuk egy pillanatra ezt a mestert. Ez az író, akitől nem kell félni, nem marad meg a fülben. Mint egy dallam, modora nincs, iránya szürke, modortalan: ez a legnagyobb stílus.”

- Márai Sándor

„Be kell látnunk, hogy az ember elhibázott lény. Lelkiismerete, amely a szellemé, sohasem lesz a természetével, a valósággal, társadalmi állapotával tiszta harmóniába hozható, és becsületes álmatlanság mindig lesz azoknál, akik valami homályos okból felelősnek érzik magukat az emberi sorsért, életért. Ha valaki szenvedett ebben, az Csehov volt, a művész – és egész költészete becsületes álmatlanság volt, a helyes, a megmentő válasz keresése a kérdésre: ’Mit tegyünk?’.

- Thomas Mann

„Shakespeare nem használt írásjeleket, utólag lettek azok beillesztve. Darabja olyanok akár egy távirat: a színészeknek maguknak kell megalkotniuk a szavak összefüggő egységeit. (…) Csehov műveiben az írásjelek kódolt üzenetek, melyek a személyek egymáshoz való viszonyát, egymás iránt táplált érzelmeit rögzítik, azt a pillanatot, amikor a gondolatok egymásra találnak, vagy amikor magukra maradva haladnak tovább. Az írásjelek lehetővé teszik, hogy megérthessük mindazt, ami a szavakban rejlik.”

- Peter Brook

Csehov és a Cseresznyéskert

„Miközben a vérköpés gyakran félbeszakítja – a vér egyre gyakrabban lepte el tüdejét -, és annak tudatában, hogy a mű tárgyának hatóereje – amint ő maga, a visszafogott íróember jellemezte – „káprázatos”, Csehov lassan írja a Cseresznyéskertet, moszkvai megrendelőinek legnagyobb kétségbeesésére. A lassúságnak azonban más okai vannak: az alkotó egy ciklus végére érkezett. „A Cseresznyéskert után már nem fogok többé úgy írni, ahogy eddig”, írja. Az író összesűríti világát, miközben az ember úgy él, hogy tekintetét a közelgő vég látványára függeszti. (…) tudja, hogy végső művét, s egyben végrendeletét veti papírra. A Cseresznyéskertnek kettős szerepet szán: egy írói pálya összefoglalását és egy életrajz lezárását. Éppen a ’semmi’ lesz az utolsó szava, cáfolhatatlan bizonyítékaként annak, hogy a halál itt nem ontológiai távlat (…), hanem személyes élmény, amely összeolvad magával az írással. Megosztott végességek.

(…) Újraolvasom Csehov egy sor novelláját. E rendszertelen látogatások során felkavar az, hogy rátalálok a Cseresznyéskert szinte valamennyi szereplőjére (…) Mindez elárulja, mennyire törekedett arra, hogy összegyűjtse világának szereplőit ebben a végrendelkező szövegben. Saját világának sűrített változatát adta a közelgő elmúlás árnyékában. Ehhez hasonló összejövetelre máshol nincsen példa, ugyanakkor a halál sem volt soha jelen ennyire állhatatosan. Csehov búcsúzik szereplőitől, ugyanúgy, ahogy Ljubov és Gajev elbúcsúzik kivágásra ítélt gyümölcsösüktől.”

- Georges Banu

A Cseresznyéskert születése Csehov levelezéseinek tükrében

1901. április 22.

„Pillanatnyilag semmire sem vágyom jobban, mint hogy 4-felvonásos vaudeville-t vagy komédiát írjak a Művész Színháznak. És meg is írom, ha semmi nem jön közbe, csak 1903 vége előtt nem tudom leadni a színháznak.” (Csehov Olga Knippernek)

1902. december 22.

„Borzasztóan szeretnék vaudeville-t írni, de soha, sehogy nem tudok nekiülni. Valahogy az az előérzetem, hogy a vaudeville megint divatba fog jönni.” (Csehov Olga Knippernek)

1902. december 24.

„Tegnap írtam Nyemirovicsnak. Cseresznyéskertem három felvonásos lesz. Legalábbis azt hiszem, de azért még nem döntöttem el véglegesen.” (Csehov Olga Knippernek)

1903. február 5.

„Február 20. után neki akarok ülni a darabnak és március 20. körül befejezem. A fejemben már készen van. Cseresznyéskert lesz a címe, négy felvonás, az első felvonásban az ablakban virágzó cseresznyés, sűrű, fehér kert látható. És a hölgyek fehér ruhában vannak.” (Csehov Sztanyiszlavszkijnak)

1903. március 21.

„A Cseresznyéskertet igyekszem úgy megcsinálni, hogy a lehető legkevesebb szereplője legyen; így intimebb.” (Csehov Olga Knippernek)

1903. július 28.

„A darabom még nincsen készen, nehézségekkel küzdve halad előre (…). Az Ön szerepe, úgy tűnik elég jól sikerült, bár, egyébként, nem merek ítéletet mondani, mert olvasva általában keveset értek a darabokból.” [Csehov eredetileg Lopahin szerepét szánta Sztanyiszlavszkijnak, aki végül Gajevet játszotta.] (Csehov Sztanyiszlavszkijnak)

1903. szeptember 21.

„Az utolsó felvonás vidám lesz, de hiszen az egész darab vidám, komolytalan.” (Csehov Olga Knippernek)

1903. október 12.

„A darabban a legrosszabb az, hogy nem együltömben írtam, hanem hosszasan, igen hosszasan, és bizonyára érezni lehet majd bizonyos vontatottságot. Nos, majd meglátjuk. (…) Lelkem, milyen nehéz volt darabot írni!” (Csehov Olga Knippernek)

1903. október 20.

„Konszt. Szerg. úgyszólván eszét vesztette a darabtól. Azt mondja: az első felvonást úgy olvastam, mint komédiát, a második megragadott, a harmadikban kivert a veríték, a negyedikben hangosan sírtam. Azt mondta, hogy még sohasem írtál ilyen erőset. Valamennyien emelkedett hangulatban vagyunk.” (Olga Knipper Csehovnak)

1903. október 22.

„Nézetem szerint a Cseresznyéskert a legjobb darabja. Beleszerettem, még inkább, mint a kedves Sirályba. Ez nem komédia, nem farce, mint írta, hanem tragédia, bármilyen kiutat akar is mutatni az utolsó felvonásban a jobb élet felé. Hatalmas benyomást tesz, s ezt félhangokkal, akvarellszínekkel éri el. Ebben a darabban több a költészet és a líra, a színpadi hatás; valamennyi szerep ragyogó, az epizódszerepeket sem véve ki. (…) egyetlen hibát sem találok benne. Azaz egy mégis van: túlságosan nagy és árnyalt színészeket követel, hogy minden szépségét érvényre juttassák. Ezt nem fogjuk elérni. (…) Megszoktam, hogy műveinek első olvasása valami homályos benyomást kelt bennem. Ezért attól féltem, hogy újraolvasva a darab már nem tud lebilincselni. De ebből semmi nem lett. Úgy sírtam, mint egy nőszemély. Hallom, amint mondja: „De engedje meg, hiszen ez farce”… Nem, az egyszerű emberek számára ez tragédia.” (Sztanyiszlavszkij Csehovnak)

1903. november 11.

„Amikor olvastuk a darabot, sokan sírtak, még férfiak is; nekem életvidámnak tűnt, sőt még a darab próbájára is vidáman mentem, de ma séta közben meghallottam a fák őszi zúgását, eszembe jutott a Sirály, aztán a Cseresznyéskert, és valami okból úgy tűnt nekem, hogy a Cseresznyéskert nem színdarab, hanem zenemű, szimfónia. És ezt a darabot különösen élethűen kell játszani, de reális nyerseségek nélkül; teljesen úgy tűnik nekem.” (M.P. Liliána Csehovnak)

1903. november 23.

„Mit mondhatnék a próbákról? Még nem találtuk meg az alaphangulatot (…) Előfordulhat, hogy a darabot egészen másképpen kell játszanunk, mint a korábbiakat. Minden életvidám, könnyedebb lesz… Röviden, mindent világos vízfestékkel, akvarellel szeretnénk festeni…” (Sztanyiszlavszkij Csehovnak)

1904. január 18.

„Tegnap mutatták be a darabomat, ezért nem valami jó a hangulatom.” (Csehov I. L. Leontyevnek)

1904. március 29.

„Ez szörnyű! A negyedik felvonás, amelynek maximum 12 percig kellene tartania, nálatok 40 percig tart. Csak egyet mondhatok: Sztanyiszlavszkij tönkretette a darabomat. Na de Isten neki.” (Csehov Olga Knippernek)

1908. december

„Nézze meg a Cseresznyéskertet és egyáltalán nem fogja felismerni ebben a csipkeszerű, kecses képben azt a súlyos, nehézkes drámát, ami a Kert az első évben volt. De ha a színház rögtön ezt a benyomást szerette volna kelteni, le kellett volna mondania a mindennapi élet részleteinek és a pszichológiának az egész gazdagságáról, amely akkor aláhúzást és felnagyítást követelt, hogy magára vonja a figyelmet, de most csillog, mint a finom permet, felfoghatóan, de könnyedén.” (Nyemirovics-Dancsenko Ny. Je. Efrosznak)