Kedves Desiré!

Föl a szívet, ugye? 

Föl a fejet... Csak föl a fejet, csak föl a szívet. 

Vagy már senki sincs ezen a földön? 

Hát hol vagy? Benned még lobog a lélek, neked még itt a helyed, neked el kellett jönnöd. 

El is jöttél. Ott ülsz, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundádban ezen az októberi napon. Rajtad nem fog az elmúlás. Itt vagy.

Kiálts. Az oroszlánokat is túlharsogva. 

Kiálts, irgalmat követelve a gyarló embereknek. 

És mondd el újra és újra, hogy:

„Nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellentmondanak egymással. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek.”

Kedves Desiré,

annyira igazad volt... annyira igazad van...

Kristálytiszta bölcsességed előtt meghajolva.

- Gyarmati Kata

Forgács Miklós: Kérdéstöredékek (részlet)

(...) A szimpatikusan radikális döntés miszerint nem elsődlegesen a dialógusokra épül az Édes Anna új színpadi verziója, de a regényből átvett narratív, kommentatív, leíró szövegeket is használja, sok szempontból tűnik jó ötletnek. Elsősorban azért, mert a könyvben többször is felvetődő és kimondott hidegség Annával szemben, a gépként kezelés tapinthatóvá válik, leképeződik. (...) A belső hang talán még fontosabb, mint a tényleges párbeszéd, mely amúgy sem vezet megértéshez és valós kommunikációhoz, hogy egymással szemben állva a szereplők inkább figyelik, kutatják a másikat és saját magukat, minthogy törekednének a megértésre és a másik felfejtésére, erősen kialakít egy olyan hangulatot és világot, melyben mintha mindenki külső megfigyelő lenne és nem résztvevő, mintha üvegtáblákon keresztül a valós kontaktus esélye nélkül szólalnának meg, mintha a kimondás pillanatában már tétje sem lenne semminek, hiszen az ítélet megszületett, még azelőtt, hogy a helyzet megtörtént volna, párhuzamosan születik a szituáció és az arról alkotott vélemény. (...)

(...) A tárgyak kikövetelték a maguk a jelenlétét. Ott akartak lenni. A szereplők közelében. Megmutatkoztak. Fizikailag is, nemcsak szóban. Jelenlétük egyszerre volt megnyugtató és fenyegető, nosztalgikus és kényelmetlen, érthető és rejtélyes. (...) A szabadkai Édes Annában is felbukkannak, eltűnnek a tárgyak. Támadnak, majd visszavonulnak, konokan csak léteznek, vagy incselkednek féktelenül. Sok apróság inkább, olyan dolgok, amik természetes, ha vannak, akkor szinte észrevétlenek, de ha hirtelen megszűnnek létezni, hatalmas kráterek tátonganak a helyükön. (...) A tárgyak többek, mint egy mondat, de kevesebbek, mint egy gondolat. A tárgyak láthatatlanul látnak mindent. A tárgyak érinthetően titokzatosak. A tárgyak mindig mi vagyunk, mert csak magunkat vagyunk hajlandóak észrevenni mindenben.  (...) Az Édes Anna tárgyai emlékek és díszek, bizonyítékok és bűnjelek, tanúk és cinkosok. Édes Anna gyakran maga is egy tárgy. Fölöslegesen túlbonyolítva. Miért nem tud, csak hasznos lenni?