Nehéz megjósolni, hogy Ingrid Lausund drámájának hősei mi mindenre képesek azért, hogy megtartsák helyüket abban a rendszerben, amely A lovakat lelövik, ugye? helyzetére emlékeztet... Ebben a világban minden eladható. Számukra nincs szebb látvány a térdre kényszerített ellenfélnél, miközben ők ezzel egyidőben a hierarchia lépcsőfokán eggyel felettük álló előtt hajlonganak. A vállalati kapitalizmus csapdáiban lejtett táncukhoz nem kell feltétlenül „tiszta kéz”. És ez egyértelmű. Fegyverraktárukban megtalálható a gáncsoskodás, az elégedetlenség, a megaláztatás, a hiú remények keltése, a felületesség, a passzív vagy nyílt agresszivitás, a hatalmi játékok és más tevékenységek, amelyeknek önmagukban nem kell ilyen látványosnak lenniük... kivéve, ha mosolyogva végzik azokat. Ez fontos. Egy gipszmosoly kíséretében minden könnyebben megy. És minden elfogadható. Különösen akkor, ha a lelkiismeretük azt sugallja, hogy mindig igazuk van. És szép volna, ha mindez csak a drámai bonyodalom szintjén maradna. Szép lenne, ha ez az univerzum nem volna lényegi kapcsolatban a mindennapjainkkal. A legszebb pedig az lenne, ha megvolna a lehetőségünk hátradőlni és csak nézőként szemlélni a minden képzeletet felülmúló abszurdot, és csak nevetni ezen a halomnyi eltékozolt életen... Na jó, ez nem volna szép... Nem szép dolog mások szerencsétlenségén nevetni... De ez a szerencsétlenség nem másoké. Hányszor volt már abban a helyzetben, hogy fogyócikknek érezte magát? Hogy az igyekezetéért „kiskanállal” jutalmazták? Hányszor veszítette már el fénysebességgel a „gerincét”– úgy, hogy ennek nem is volt tudatában...? Ez nem tréfa. Ez történik. Ez a valóság. És minden rendben van. Vagyis amennyiben nyugodtan tud aludni...

Slobodan Obradović, dramaturg

Vajon a liberális kapitalizmus kritikája közhelyessé vált? Léteznek-e szembenálló felek az örök tranzícióban? Kik a mi embereink és kik az ő embereik? A siker vajon azon múlik, hogy valaki munkaviszonyban van, vagy szabad - azaz felmondtak neki?

Mire hajlandó az ember, hogy megtartsa munkahelyét?

“Gerinces ember akarok lenni, ismét egyenes derékkal akarok járni.” – ez a mondat ma már kissé ellentmondásosan hangzik?

Veljko Mićunović, rendező