Wedekind gyermektragédiájában minden szereplő mintha előre tudná a sorsát, mintha ők maguk irányítanák életüket és saját akaratukból járnák be azt az utat, ami nekik ki lett jelölve. Előrevetítik saját negatív előjelű sorsukat, mégsem dolgoznak ellene, hanem haladnak az úton előre. A szereplők hétköznapi hősök, akik már elvesztek vagy veszendőben vannak zűrzavaros élet-ösvényeken, tapasztalni, érezni és érteni vágyó fiatalok, akiket nem hallgat meg senki. Ezek a kamaszok reménykednek, vágyakoznak, kutatnak, felfedeznek, felismernek, de hiába kérnek segítséget, magukra maradnak az őszinteségükkel. E lázadó fiatalok a saját értékrendjük tükrében cselekednek, a társadalmi normáknak pedig nem tudnak megfelelni. Milyen is ez a társadalmi rend? Mit adhat a család, mint rendszer, mi az egészséges kontrol a gyerekre nézve? Hogyan hat a fiatalokra a merev oktatási rendszer? Mit ad és ezzel egy időben mit vesz el?

A szereplők mindannyian saját boldogságuk keresése közben ütköznek falakba egy torz társadalmi rend keretei között, melyben kőkemény szabályok és normák lehetetlenítik el a tudásvágyat, a tettvágyat, a fejlődést és egyáltalán a testtel, a szexualitással kapcsolatos viszonyaikat. Romlott családokat, boldogtalan, kiutat nem találó, megrekedt gyerekek játékát látjuk. Az előadásban a testiség és fizikalitás az emberi viszonyokra erősít rá, egy olyan nyelvezetet keres, ahol a képekben való fogalmazás és az előadók testi jelenideje - ezáltal a karakterek jelenideje – kerül előtérbe. Fizikai színház ez, mely nyelvezetében egyaránt épít a verbalitásra és a test nonverbális erejére, a két kifejező mód fúziójából létrehozva valami újszerűt.

Az előadás 14 éven aluliaknak nem ajánlott.