Vészterhes idők járnak Thébaiban. Királyok generációi jönnek-mennek, kórságot vérzivatarok követnek, testvér harcol testvér ellen, sehogy nem akar ünnepet ülni már a Rend. De most talán béke jön, talán érett királyt kap a város, s végre élni is lehet itt, nem csak túlélni, mint eddig. De a szépen formált mondatok harmóniái, az pártatlannak és józannak látszó ítéletek szimfóniái mögött mégis, mintha az őrület kopogná a ritmust. Hol a vakfolt? Melyik az a kényes ideg, amely képes görcsbe rántani az amúgy mívesre kovácsolt rendszert? Vagy azt is kérdezhetnénk: a darab címe miért Antigoné?