„A dráma a kortárs drámairodalomban népszerű beszédopera műfajába sorolható, bár a szerző az emlékszimfónia megjelölést használja, amely lényegretörően sűríti magába a műfaj lényegi jellegzetességeit. A darabnak főként az kölcsönöz szimfónia jelleget, hogy cselekménye párhuzamos monológok mentén artikulálódik szabad versszerűen áramló hangok szétválása és összekapcsolódása révén. (...) Valami vak végzetszerűség munkál a párhuzamos monológok közötti légüres térben, csakhogy nem titokzatos jóslatok, nem tragikus eleve elrendeltség, hanem banális mozzanatok határozzák meg az események alakulását. (...) A „testínség" nem csupán egy test birtoklása iránti fizikai vágyat jelent, hanem a testek valódi találkozásának hiányát, testetlen papírmasé figurák test utáni reménytelen vágyakozását is." Csutak Gabriella - Látó, 2010. február