Úgy süt ez az ember a színpadon, hogy serceg körötte a levegő. Adyt mond. Adyt él. Fekete öltönyben és fekete pólóban van, de valami áttetsző, szivárványos palást képződik köré időnként. Lobog a lelke körülötte. A szerkesztő Szugyiczky István és az előadó Bogdán Zsolt Adyja, ez az okos és szellemes, vicsorgó és rettenetes dalia, ez a lábán alig álló, keserű szoborember szól hozzánk hetven percen át.

Bartók-muzsika üveggyöngy-pergése indítja a szeánszot, aztán, ahogy Visky András zuhatagos sorolóverse mondja, elénkbe áll a megidézett költő. „A mindiggyermek Ady Endre, a koravén Ady Endre, a szerelmes Ady Endre, a mámoros Ady Endre, a szenvedélyes Ady Endre, a művelt Ady Endre, a romantikus Ady Endre, a szabadgondolkodó Ady Endre, a hitetlenül hívő Ady Endre, …a próféta Ady Endre, az alvászavaros Ady Endre, a dölyfös Ady Endre, a macsó Ady Endre, az üreszsebű Ady Endre, a tesztoszteron-Ady Endre, a gyöngéd Ady Endre, a dacos Ady Endre, a paranoiás Ady Endre, a nagymagyar Ady Endre, a nemelégmagyar Ady Endre…” – és így tovább.

A hang az, ami elsősorban elkapja az embert, de van itt egy minden helyzetet kiszolgáló, törhetetlen, ruganyos test is, rendkívüli ritmusérzékkel. Szinte biztos, hogy két tüdeje van, ezeket a magas mondatíveket nem lehet másképp megépíteni. Van egy mellkas, melyben orgona működik. Ez azonban nem akadályozza meg a gyilkosan okos, fémes és hajlékony irónia megjelenését, amiről el is feledkezünk olykor. Pedig nekünk most egyre fontosabb a publicista Ady lényeglátása. Hát, itt van. S közben – bravúros hangi és izomtónusbeli váltások segítségével – minden megtörténik, ami fontos: itt a gyermekkori rácsodálkozás a nőkre és a világra, a zsidóságra és a magyarságra, Párizsra, és persze Lédára, majd jön a betegség, a beszűkülés, és a fölkészülés a halálra.

Szakolczay Lajos írta róla: „A perzselő szerelmet, magyarságának fájó sebeit, a gyermek nélküli síró magányt, a magyar irodalmi élet furcsaságait, a Gogával való ütközését emelte láthatóvá. Nagyváradot, Párizst, Budapestet, a betegség révén meglopott, és mégis édes, keserűen édes életet idézte meg, amelyben – ezer mozaikkocka mellett – fölfokozott fájdalomként jelentkezett Ignotus fanyalgó kritikája, és gyógyírként hatott az elbitangolt világjáró fiú Édessel való kapcsolata.”

A színpad üres, csak az Ady-univerzum pár földi rekvizituma segíti a játékot. Sárgásra érett kéziratlapok arasznyi magas oszlopa áll a földön, aztán ledől és szétdobálódik menet közben. Földgömböt formázó, puha labda kerül elő, egyszerre idézve a játék örömét, az abból való kirekesztettséget, és a találkozást a teremtett világgal. Egyszerű tárgyi jelek ezek, ám puszta érintésük elég, hogy az adott élet- vagy vershelyzet teátrálisan kiteljesedjék. Egy kicsivel több akció már megtörné a gondolat röptét, egy rossz mozdulat hiteltelenítené az érzelmi összeomlást, de nincs ilyen. Minden akkor kezdődik és akkor ér véget, amikor rendelt ideje van.

A hátsó függöny meg a zsinórja, az egyetlen szék, s az egyszerű, de változni tudó világítás mindenre elegendő. Egy festetlen fából formázott borosüveg fekszik baloldalt. Bogdán néha rááll, s billegve, egyensúlyozva mondja vagy inkább szüli meg a görcsös mondatokat, a rángó gondolatokat. Mikor a háborúról esik szó, egyszer csak fekete férficipő lép rá a papírkupacon kuksoló, furcsa formájú almák egyikére. Gránátalma az. S a megtaposása velőkig ható mozzanat. Az apró reccsenés borzasztó képpel jár, a magvak, emberi belsőt idézve kenődnek szét a papíríveken. (Eszembe jut nagyapám, aki szanitéc volt az első világháborúban. Olyat látott, hogy azt írta haza, az egyéves fia anyjának: „Mindenre tanítsd a gyereket, csak imádkozni ne!”)

A leülések, a felállások, a megbűvölt közönséggel való egészen különös, csöppet sem erőszakos, de visszautasíthatatlan, delejes kapcsolatteremtés egy minden részében hiteles és erőtől duzzadó színészi jelenlétet szolgálnak. A költő néha lejön a széksorok közé, s láthatatlan palástját közibénk dobja. Aztán egyre szürkébb, feketébb, összetörtebb és reménytelenebb lesz. Leül, s éppoly erőtlen már, mint a haldokló azon a kalapos képen, ami az utolsó felvételek egyike. Elenyészik, a nyílt színen, míg Bach Máté passiójának kontratenorja zárja az estét.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként született előadásnak 2014. április 10-én volt a bemutatója Szatmárnémetiben, majd másnap, a költészet napján Kolozsvárott láthatta a közönség. A naplórészleteket, cikkeket és verseket válogató Szugyiczky István színművész, a Szatmárnémeti Harag György Társulat Örökös Tagja – akinek ez már vagy a hetedik nagy sikerű, szerkesztett játéka – jó egy éven dolgozott ezen a munkán. Merész vágásokkal, olykor fésűsen egybetolva pászította össze a szövegeket, de nem sérült ezzel sem az érzet, sem a gondolat. S értő módon őrizve a lényeget, épen és egyben hagyta az életmű pillérverseit.

A rendezés jó részét is vállaló Bogdán Zsolt 2014 óta majdnem hatvanszor állt közönség elé, Adyt idézve. A csíkszeredai születésű művész nem készült színésznek, aztán 1994-ben mégis elvégezte a marosvásárhelyi főiskolát. Innentől kezdve Kolozsvárott él, s már régóta az Állami Magyar Színház vezető művésze. Itthon a kisvárdai fesztiváloknak köszönhetően a Mihai Mãnutiu által rendezett nagy erejű előadásokban (Woyzeck, Doktor Faustus tragikus históriája), majd később filmekben is (Iszka utazása, Aglaja) láthattuk őt. Rendezte Silviu Purcărete és Matthias Langhoff, de sokszor játszott Şerban rendezéseiben is, volt ő Asztrov doktor, s díjazottan szerepelt a Suttogások és sikolyokban. Háromszor kapott UNITER-díjat, ami a romániai színházi szakma 1990-ben alapított, legmagasabb kitüntetése. A harmadikat éppen 2018-ban, az Angyalok Amerikában című játék Roy Cohn figurájának megformálásáért vehette át. Jászai díjat 2002-ben, Érdemes művésznek járó elismerést 2012-ben kapott Magyarországon.

Láttam őt fiatal Faustusként egyesülni a Földdel, a talajon remegve, s egy életre megjegyeztem a nevét. De láttam démoni Biberachnak és porig alázott Woyzecknek is, s láttam egyszer románul is játszani, a Hamletben. Vlad Mugur utolsó rendezését hozta el Zsámbékra a Kolozsvári Nemzeti Színház, s bár az estét majdnem elverte az eső, a kitartó közönség megjutalmazódott. Ebben a játékban Hamlet atyjának szelleme nedvedző hulla, kinek agyából mésztej csurog, s halvajáró gyakorlatai közben kárörvendve nézi a jól beindult rothadást. Hamlet kopasz fején rikító, zöld festéktaréj, Ophelia meg ingó halálvirág a nyitott sírban. Bogdán Zsolt Claudiusa rettegő, puha félember volt köztük, lila öltönyben, macskajárással, nyakában kis brossal megtűzött szalaggal. Ma is megijeszt az emléke, ahogy trágár birtokvággyal magához rántotta a visongó Ophéliát. Aztán Bogdán megnövesztette Claudiust, hogy az meg tudjon törni, s meg is tört, mert megértett valamit menet közben. Bogdán Zsolt mindent tud. De ezt nem mindenki tudja.

Ady-estjét látták már Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Nagyszebenben, Temesváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, de Gödöllőn, Pécsett, Taljándörögön és Pesten, többször is. Egyszer a Radnóti Színházban is volt.

„Itthon vagyok… Sehol másutt, csak itt… Itt állok a sarkon, a ködös novemberi estében, s szellemeket idézek” – kezdődik a Szilágy 1903. november végi Ady cikke, s vele az előadás. Megüt az egyezés: november vége van, s valaki épp szellemet idéz. Ám az idéző, sok magyar díja ellenére sincsen itthon. Bogdán Zsolt Kolozsvárott otthon van, és ez jól is van így, de idehaza nincsen itthon, mert nem ismerik. Talán, ha akadna színház, amelyiknek stúdiója is van, ahol havonta egyszer megszólalhatna ez az Ady Endre is. Hátha. Addig meg, amerre megy, járjunk utána, hogy ő is az életünk része lehessen, mint Latinovits 1974-es Adyja, Vallai Petrije, vagy Jordán Tamás József Attilája.