— Oroszországból előbb Magyarországra, most Romániába jöttél. Hol vagy otthon?

— Otthon vagyok anyámnál és apámnál, otthon vagyok ott, ahol színészek és színházi emberek vannak – és otthon vagyok ott, ahol elfogadnak. Ez a három otthonom van, és mindhárom lehet külön is. Itt nincs anyám, csak néha Ritta (Szabó Ritta, ügyelő, szerk. megj.). Jólesik, hogy elfogadnak, elfogadják a szívemet, a gondolataimat és azt érzem, hogy kíváncsiak arra, ami vagyok, amit hozok, és ahonnan jövök.

— Másodszor rendezel a Harag György Társulatnál, házirendező lettél. Milyen a viszonyod a társulattal és a várossal?

— A „házi”, mint „színházi”, az otthont jelenti számomra. A Raszputyin során volt egy jó csillagállás, úgy érkeztem ide, hogy nekem előtte sokféle küzdelmem volt aközött, ami adott, és aközött, amiben én hiszek a színházi világban. Pont annyi küzdelem, annyi bukás és siker után érkeztem ide, hogy meg tudtam érezni magamban és körülöttem a harmóniát. Sokat hallottam Harag Györgyről, főleg Erdélyben és Vajdaságban, és a mesteremtől, Bocsárdi Lászlótól is. Szerintem a név lelket takar, egy színházi szellemet, és ehhez méltóan nagyon sok olyan alkotó van itt a társulatban, akik, azt érzem, hogy méltók ehhez a névhez. Szabad tudtam lenni a próbákon, amikor együtt kellett gondolkozni, személyes és otthonos volt, de nem veszett el a munka intenzitása. Olykor határozott volt, de nem veszett el a spontaneitás és a szabadság sem. És a személyesség, otthonosság mellett tudtunk nagyot álmodni és tudtunk egyetemesen keresni, mindez pedig szervesen kapcsolódott a szöveghez, Szőcs Géza látnoki szövegéhez. Kapcsolódik a globalizálódó világhoz is, amely a történelem nyomait hordozza magában — vagyis mi hordozzuk magunkban. Ezek az összetevők egy szerencsés csillagállást hoztak létre. Nagyon sok jel arra mutatott, amikor megszületett a Raszputyin, hogy bennem el tudott mélyülni az a hitem, hogy „jelek” mentén merjek gondolkodni, amikor akarok. És ilyen jelekre tudtak felfűződni nagyon sokszor a jelenetek is. Így jelen tudtunk lenni a próbákon. És igazából ott tudok otthon lenni, ahol jelen vagyok, jelen vagyunk. És így, amikor meghívott Bessenyei Gedő István, a társulat művészeti igazgatója, nem volt számomra kérdés, hogy csatlakozzam.

— Orosz anyanyelvű vagy. Csongor és Tündét rendezel. Nehéz megérteni a szöveget?

— Helyesbítek. Orosz-tatár-volgai bolgár vagyok. És igen, azt hiszem, abban segít nekem, hogy nem vagyok teljesen magyar, hogy háromszorosan is odafigyelek, és sokszor kívülről láthatom a magyar Csongor és Tünde szöveget. Kívülről is figyelem a nyelv szerkezetét, ez nekem sokat segít. Olyan, mintha másodszor is megtanulnék magyarul. Minden próbán így van, amikor újra meg kell tanulnom egy színházi nyelven, abból sokat profitálok. Első körben sok magyar számára is nehéznek tűnik Vörösmarty nyelvezete és nagyon feltölt engem az, hogy az elején akadályt látok benne, utána viszont egyszer csak kitisztul ez az „akadályfelhő”, ez a köd, és rögtön azt látom, hogy „Úristen, de tisztán érthető”, és de jó lesz a színház segítségével átadni ezt a nyelvet és mögötte rejlő képeket. A színházi eszközök, a zene, a díszlet, a jelmez, az alkotók és természetesen a színészek segítségével átadni a Vörösmarty-szöveg, a nyelvezet mögött rejlő romantikus erőt — azt az álmodozást, ami talán ott lehetett a szerzőben. Amikor ezt felfedezzük, azt hiszem, vele vagyunk. Tehát jelen van velünk. Nincsen időbeli távolság, nincs 1831 és 2021. Akkor és ott, itt és most egyszerre vagyunk. És ez akkor ér össze, akkor találja meg a célját a hármas út, ha a nézők számára is tisztába tesszük a gondolatot és a szerző általunk elképzelt lelkét a gondolatok mögött.

— Rendezted Az ember tragédiáját Szentendrén. Most megint a „mesterhármasból” választottál. Hogy jött a Csongor és Tünde?

— Don Juannal készültem, de Bessenyei Gedő István felajánlotta, hogy változtathatok, dolgozhatnánk most a Csongor és Tündével. Kaptam három napot, hogy átgondoljam, hogy tudok-e ezzel az anyaggal foglalkozni, mert ez fontos lenne ifjúsági és egyéb szinteken, a társulat repertoárja számára. Mivel már nagyon régóta meg akartam ezt rendezni, még mielőtt kőszínházakban rendeztem volna, azt éreztem, hogy ez is egy jel, amihez most tudok kapcsolódni. A Don Juan a szerelem elvesztéséről szól, itt viszont a szerelem megtalálásáról szólhat az előadás. Így kronológiailag jobb, ha elsőként Csongor és Tünde, és csak utána Don Juan. Így kihívás.

— Gyakran dolgozol magyar írók szövegeivel. Kívülről könnyebb belelátni egy másik nép klasszikus, önmeghatározó történeteibe?

— Nagyon szeretem ezt a kultúrát, szeretem a magyar nyelvet s a nyelv adta gondolkodási lehetőségeket. Hála József Attilának, Pilinszkynek, Szabó Magdának, Hamvas Bélának, Weöres Sándornak, Nemes Nagy Ágnesnek, és folytathatnám a sort… Ez a „…” jelentse a válaszomat. Számomra, ha „igazi magyarokat” említek, olyanoknak látom őket, akik műveltek, a világra nyitottak, és a saját kultúrájukat merik „keringőbe” engedni más kultúrákkal. Számomra ilyenek az igazi magyarok. Ha egyszer én magyar leszek, akkor szeretnék olyan lenni, mint ők. Nem szeretnék olyan magyar lenni, aki csak bizonygatni akarja a magyarságát és nem nyitott a világra, mert szerintem az nem magyarság. Az ilyesmi szerintem nem is lehet az. Se oroszság, se volgai bolgárság, se tatárság, se spanyolság. Az tudja magát meghatározni és megérezni a világban, aki tisztában van a világ többi szépségével, mert van viszonyítási alapja. Akinek az nincs, az bámulja a saját tévéjét. Néha érdemes átkapcsolni…

— A boldogságkeresés klasszikus szövege ez. Mi a boldogság? Hol lakik a boldogság?

— Egy John Lennon-idézet jut eszembe: „Amikor öt éves voltam, anyukám mindig azt mondta, az élet kulcsa a boldogság. Amikor iskolába mentem, megkérdezték, mi akarok lenni, amikor felnövök. Azt írtam, boldog. Áthúzták a válaszomat, és azt mondták, nem értettem a kérdést, míg én azt feleltem, ők nem értik az életet.” Én erre a John Lennon-gondolatra szeretnék támaszkodni. Sokszor azt gondolom, nincsen is boldogság — de nagyon tudok örülni, amikor rám talál.

— Mitől aktuális ma ez a szöveg?

— Attól, hogy egy olyan világot tud feltárni, ami nem létezik ma. Olyan fajta gondolkodást és korszakot mutat meg számunkra, ami a romantika korában fogant. Ehhez a világhoz erősen kötődik a festészet és a regények világa. Számomra szimpatikussá vált, hogy a népmesei világ egyszer csak színpadi értelmet nyer, ami eredendően az Árgyélusból fakad. Utánanéztünk részletesebben Vörösmarty életének és az rendkívül felkavart, hogy szorongó időszakában írhatta meg ezt a szerző, szorongó és vágyakozó időszakában… A Perczel Adél Etelka iránti szerelme valahogy végig kimondatlan, plátói jellegű maradt. Viszont maga a mesedráma erről az álmodozásról szólt. Valószínűleg így született meg a Csongor és Tünde. Én azt érzem, hogy szeretném a hagyomány útját követni, de olyan módon, ami a felidézést hozza előtérbe és újszerűséget is hordoz. Nekünk nem csupán a Csongor és Tündéről lesz szó, hanem Vörösmarty Csongor és Tündéjéről. Ebben a címben benne van maga a szerző is. Hiszen ő, a népmesei változatokhoz képest, beleírt plusz szereplőket, mint a kalmár, a tudós, a fejedelem. Megbolygatta az autentikus szálakat – tehát modern volt. Én nem szeretném a költőt „magára hagyni” ebben az újításban, ezért úgy érzem, hogy nekünk is tovább kell mennünk az ő útján. Ha ő ennyire bátran újragondolta, modernizálta, nekünk is ezt kell tennünk, különben eláruljuk a szerzőt és a 19. századi magyar irodalmat. Manapság nagyon sokan elfelejtik — miközben beleszeretnek a „régi” színházba —, hogy a „régi színház” is folyamatosan az újításon alapult. Az egy újító szándékkal létrejött színház volt. Vörösmarty drámai költeménye, Madách vagy Katona szövegszerkezete klasszicizált is a maga korában, viszont mert kockáztatni és új utakat keresni is. Szerintem mindazok, akik ma a „klasszikus” színházra hivatkoznak, gondoljanak bele abba is, hogy mindazok az emberek, akik azt létrehozták, mennyire mertek kockáztatni. Nem szabad elárulnunk a nagy szerzők szándékát. Ami régen volt, az új volt a maga korában. Tekintettel kell lennünk a múltra.

— „Véletlenül” tudom, hogy meghatározó szerepe van az esküvőnek az előadásodban. Mit szimbolizál ez számodra?

— Mivel a Csongor és Tünde valóban a nagy „mesterhármas” egyike a Bánk bán és a Tragédia mellett, egyfajta toposszá vált mára. Olyan, önmagán túlnövő filozófiai drámai tétel, amely újabb kihívás elé állítja a tanárokat, a rendezőket és az egyetemi professzorokat egyaránt. Ezért számomra is kihívás megtalálni azt a módot, ahogyan meg tudom közelíteni a szöveg igazságát. Tulajdonképpen ez a szöveg a világirodalmi és a magyar romantika egyik csúcspontját jelenti, mert önmagában tartalmazza még a mesét is. Ezért ez nem „csak” egy Jane Austin, ahol a kosztümös „regényszerelem” bontakozik ki számunkra, olyan módon, hogy elolvadunk, hanem túl azon egy mesevilágba kalauzol bennünket, ahol a szerelmes felnőtt énünk mellett a gyermeki énünk is elmerül. Ezt az álmodozást az esküvő motívumával tudom megtámogatni, mint színházi és életbeli helyzettel. Mert az esküvő — régen és ma — egy nagy vágyálom. Már gyerekkorunk óta, a fiúknak is, de főleg a lányoknak, volt ez „nagy dolog”, hogy mit jelent menyasszonynak lenni. És én néha érzem, hogy szeretnék vágyakozni ez iránt, és néha szeretnék szembemenni vele. Néha szeretném felmagasztalni ezt a letűnt világot, néha szeretnék fellázadni ellene és azt mondani, hogy az esküvő még nem szerelem. Tulajdonképpen a mi esküvőnk egy áldott csapda. Olyan, mint a zenedoboz. Szép, a zenedobozban levő figurák tánca kerek, forog a szerelem, forog a balett, de mégis egy helyben marad. Önmaga vágyott börtönében fut körbe-körbe, örökké.

— Mi a szerelem?

— Most Szandrának hívják. És a színház maga.

— Nem tartasz az elköteleződéstől? Az „áldott csapdától”?

— Én a fiatalok számára, az én korosztályom számára mindig elérhető leszek. A középkorosztály a régi generációk számára és mindazok számára, akik ebben hisznek, örök hűséges. De viccet félre téve, a szerelemre ugyanazt tudom mondani, mint a boldogságra. Hogy annyiféle van, hogy nincs rá recept. És színház és rendezés is, ahány ember. Azért néha találunk egy-egy receptet, de örökké magányosak maradunk ebben, mert nincs egy örök megoldás. Néha az a gondolat tölt el boldogsággal és szerelemmel, hogy sosem ugyanolyan és néha az a gondolat, hogy a sohasem ugyanolyan is, ugyanolyanná válik.

— A szereposztásod viszonylag klasszikus tipológiát követ. Mit gondolsz, ki lehet ma hős?

— Bárki lehet Csongor és Tünde. Első körben nem a szépségük miatt osztottam a főszereplőkre a szerepüket, hanem egyfajta tisztánlátásuk miatt. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek nem látnak tisztán, hanem Evelyn (Budizsa Evelyn) és Lali (Szabó János Szilárd) színészetében érzek még valami olyan fiatalságot, amiben az értelem mellett meg tud bújni a gyermekiség, a gyermekség naiv tétje. Természetesen ez minden színészre igaz, mert ez minden alkotó és ember lelkében ott van, de vannak bizonyos stációk az emberek életében, és az ideillő stációt most számomra erőteljesen Lali és Evelyn jelenti a színpadon. Természetesen le akarom hántani a hős mítoszát, le akarom szedni róla azt a réteget, hogy csak hősnek, valamilyennek kell lennie, inkább meg akarom keresni az esetlenségüket. Engem a kamaszossága érdekel. Bennük még érzem ezt. A többiek is el tudnák játszani, de nekik még volna ezzel dolguk… Nekem a Csongor és Tünde egy lányból nővé és fiúból férfivá érés útját mutatja meg. Csupán emiatt a szempont miatt választottam épp őket. Egyébként érdekelnek a klasszikus tipológiáktól eltávolodó hősök. Hamletet egy lúzer, esetlen, teltebb alaknak képzelem el. Lassan már én is eljátszhatom. Csak tálaljon meg az a hülye rendező…

—Te mit játszanál el a szerepek közül?

— Ilmát. Azért, mert te kérdezed (nevet). De inkább az Éj. Az éj monológját elmondanám, csak Kovács Nikolett kollégánkat nem fúrhatom ki, mert nem volna etikus. De megtanulom a szöveget előre, és ha kell, beugrom helyette szívesen.

— Kiknek szól az előadás?

— Generációkat összekötő. Olyan embereknek szánom, akik szeretik érezni a ritmust, de hisznek a dallam költészetében.

— Ma éppen mi a kedvenc mondatod az előadásból?

— Mindig az, ami éppen eszembe jut. „Ébren maga van csak az egy szerelem.”

— Te milyen varázserőt választanál és miért?

— Néha szeretnék beszélni azokkal, akik ma már nincsenek velünk…

(Keresztes Ágnes - Szamos kulturális havilap)