„Valamikor réges-régen, még dédanyám idejében, amikor a gazdasszonyok korán keltek, fehér kötényt kötöttek a derekukra és felgyűrt ruhaujjban, lisztfelhőbe burkolózva dagasztották a teknőben az aznapi kenyeret…

… Amikor délelőttönként a kertben lekapkodták a szárítókötélről az illatos vászonabroszokat, a hímzett fehér ágyneműt és a virágos kartonruhákat, hogy még ebéd előtt, kormos hátú, feneketlen gyomrú, parázsfaló vasalóval gőzöljék simára őket.

… Amikor délben a vasalt holmikat élükre hajtogatva, katonás rendben – glédába rakva – tették be a ruhásszekrénybe, a sifonérba…

… akkor a nap végén sosem felejtettek el egy apró, fehér mázas csuporban édes tejet tenni a küszöb mellé. „

Ki hallott már ilyet? Mézes tejjel manót fogni? Pedig bizony hajdanában, még az én dédanyám korában, így tettek mind, akik csendet, rendet és fegyelmet tartottak a ruhás szekrényeikben. Mert azok a ruhásszekrények sem olyanok voltak ám, mint manapság... életük volt a ruháknak, történeteik a nyakkendőknek, izgalmas históriáik a cipőknek. Barátságok kötődtek, szerelmek szövődtek, de néha megesett, hogy veszekedés, ellenségeskedés is dúlt a szekrényben. No, így már érthető, miért volt szükség a mindent felügyelő szekrénymanókra. Mindez azonban rég elmúlt, a modern bútoroknak már nincs saját életük, talán csak a megkopott házak elhagyott padlásain találunk szúette, molylepte ócska szekrényeket, amik arra várnak, hogy egy nagyobb szemetes autóba betuszakolják őket, és végre kiürítsék a padlást. Pedig ha tudnák, hogy egy-egy ilyen ócska szekrény mennyi titkot rejt, ha kinyitná még őket valaki... Épp ezért vegyünk elő egy bögre tejet, tegyük a küszöbre, és várjunk csöndesen. Előbb-utóbb megjelenik egy morcos, morgolódó, szekrénymanó.