Vaszilij Szigarjev orosz kritikusai szerint a Fekete tej a harmadik évezred kezdetének Éjjeli menedékhelye. Ez a rendkívül megtisztelő és egyértelmű párhuzam a nagy orosz drámaíró, Gorkij talán legjelentősebb művével nem véletlen. Ugyanis a Fekete tej egyszerre szól a legteljesebb reménytelenség állapotáról (mely az Éjjeli menedékhely alap problematikáját, mondhatni gerincét képezi) és a kiüresedett, besározódott, életképtelen, cinikus fővárosiakról és a jólelkű, de kilátástalan sorsú vidékiekről. „Olyan, mintha a darabot nem is egy fiatal író írta volna, hanem egy öreg moralista, akinek elege van már mindenből “– írja róla az orosz kritika.

Egy isten háta mögötti állomáson vagyunk: egy – használhatatlan, távol-keleti kenyérpirítók eladásából élő moszkvai fiú és várandós felesége vonatra vár. Körülöttük koszos falak, roskatag padok és helybéliek: egy vodkával üzletelő pénztárosnő, egy konkurens öregasszony, egy puskával hadonászó részeg férfi. Ezen a látszólag istentől-embertől elhagyott helyen találkozunk velük, ahol nem állnak meg, csak a tehervonatok. Nincs kiút ebből a keserű iróniával és humorral megjelenített, önmagába záródó, nyomorúságos és kegyetlen világból. Olyan ez a hely, mint egy falusi űrállomás: a lány terhes, elmegy a magzatvize, itt kell megszülnie gyermekét. Csakhogy szülés közben meglátja az Istent…

Barabás Árpád, rendező