A Plazma nem egy komplex történet, aminek eleje, vége van és közte rengeteg drámai fordulat. A Plazma kokép (kórkép), abszolút tükröt tartva a jelenkori társadalomnak, minden igazságával és igazságtalanságával, fájdalmakkal és falcs örömökkel, beteg lelkiállapotaival és fogyasztói globalizált falánkságaival. Emberek és köztük lévő kapcsolataik, ezeket nyújtja az előadás. Olyan emberekét, akik ma a valós életben körülvesznek bennünket. A plazma nem bírál, nem ítél, nem jó, nem rossz, csak mutatja, ami van.
Tóth Árpád

Garaczi napjaink konzumvalóságát festi találékonyan: egy képzeletbeli kereskedelmi rádió hol magafeledten jópofizó, hol otrombán agresszív, április elsejéhez kötődő műsora a keret, mely némiképp összefogja a szerteágazó, de össze-összefutó történetsort, melynek - a teljesség igénye nélkül - része a hídra mászott öngyilkosjelölt, a magát sajátos öntudattal anyagmozgatónak nevező betörő, a művelődés gondolatától is irtózó szőke liba, a nagymenő gengszter-vállalkozó. A mozaik önmagában akár banálisnak is ható elemeit részben a puzzle-szerkezet teszi érdekessé, részben a reálszituációkat megemelő, stilizáló írói eszközök (melyekbe egyaránt beletartoznak a közbeékelt dalbetétek, a kiforgatott, abszurddá élezett, rémálomként is értelmezhető szituációk - pl. a gyerekcsere jelenete -, vagy maga a sajátos, „garaczis” nyelv). A szövegből éppúgy létrehozható szimbolikus, szürreális látványszínház, mint lecsupaszított, a reálszituációkkal ötletesen eljátszó, színészközpontú előadás.
Urbán Balázs, kritikus