Tetszik vagy sem, a halál kérdése központi szerepet játszik életünkben. A Mihai Măniuțiu rendezte előadás egyszerre vicc, provokáció, meditáció és felzaklató kérdés. Nem akar választ adni, csupán bemutatja a halottak képzeletbeli világát, egyet a lehetségesek közül, a „metafizikai kabaré” eszközével.

Első benyomásunk, hogy az előadásban látott halál utáni világ semmiben nem különbözik mindennapjainktól: egy nyári kertben ülünk, székek, asztalok, napernyők között, sörösládák falával körülvéve. Hihető világ ez, valóságosnak tűnik, ám néha feltűnik valami különös, egy-egy komor vagy harsány beütés. Ez egy felnagyított világ, ahol úgy tűnik, a szereplőknek nem kell semmiben hiányt szenvedniük, folyton újrakezdett játékaikkal mégis mintha szorongató nyugtalanságukat próbálnák elűzni.

A szereplők valóságosnak tűnnek, ám töredékesen elmesélt és nagyrészt naiv történeteikből kiderül, hogy mindannyian egy átmeneti – titokzatos és sok tekintetben homályos – állapotban léteznek, ahol a haláltól való félelem nem szűnt meg teljesen, és ahol a halált, melyről mindannyian mesélnek, egy zárt világként élik meg, melyből látszólag nincs menekvés. Mi van a fal mögött? Létezik egy kinti világ is? Van bátorságunk átlépni a falon, vagy fejünket a homokba dugjuk, és úgy teszünk, mintha ez a lenne a legjobb „világ”? „Talán eljön értünk valaki, kézen fog (…), és átvezet a fal túloldalára (…), lehet, hogy eljött már, át is vitt minket a túloldalra, de mi észre sem vettük.”

Kérdések, melyek mindannyiunk számára, bárhol és bármikor érvényesek lehetnek. Az előadás engedi, hogy válasszunk, nem kényszeríti ránk egyiket vagy másikat. Alapjában a hangsúly nem a halálra tevődik, hanem arra a fájdalmas varázslatra, mellyel az élet mindenikünkre hat.