„Charity alakját először Federico Fellini alkotta meg a Cabiria éjszakái című filmjében, ennek alapján készült a világhírű musical. Amikor annak idején elkezdtem tanulni, azután próbálni a figurát, azonnal éreztem: ez a darab rólam szól. Egyetlen pillanat alatt ugyanolyan szerencsétlen, béna kis nő lettem, mint amilyen Charity, mindent leejtettem, leforráztam magam, elbotlottam – vagyis könnyedén azonosultam vele. Persze ez az állandó csetlés-botlás lehet szeretnivaló, de ugyanannyira idegesítő is. Így vannak szegény Charityvel az emberek: jól van, csináld csak, ha ilyen hülye vagy! Charity olyan tiszta, naiv lény, amilyen csak egy gyerek tud lenni. Én pedig öntudatlanul is a fiam gesztusaiból, reakcióiból építettem fel a szerepet.

A sok hasonlóság mellett van viszont Charity-nek egy olyan előnye, ami belőlem hiányzik: én is talpra esem ugyan, de nem annyira gyorsan, mint ő. Nem vagyok ennyire bevállalós, nem megyek neki ekkora vehemenciával az életnek, ahogy ő képes belevágni bármilyen új kalandba. Ehhez én túl józan vagyok, általában kerülöm a konfliktust. 

Ez a darab nem afféle előre kiszámítható musical – a vége kifejezetten meglepő. Zeneileg is más: közelebb áll a jazzhez, látszólag nem annyira nehéz, hiszen nem operai hangon kell énekelni – mégis, a My Fair Lady óta nem volt ilyen „fullasztós” darabom. Színészileg, énekileg-táncilag sok és nagy feladat. Pláne egyedül, mert ugyebár ez egy koncert: egymagam éneklem és mesélem el a teljes darabot elejétől végéig. Ez a történet a túlélésről, az élet szeretetéről szól, és nekem úgy kell felépítenem az estét, hogy a nézők a végén azzal menjenek haza: valami többről volt itt szó, mint egy átlagos zenés komédiában.