A mítoszokat újra írják. Minden kor megtalálja a maga képére formálható, azaz aktuális mítoszát. Éltek vele görögök, rómaiak, Shakespeare, Moliére, élt vele a 20. század, vallási mítoszok ívelnek át századokon, tekintet nélkül felekezeti különbségre.
„A Bolygó hollandi alakja a népfantázia szülöttje: vágy a megnyugvás után az élet vad viharai közepette. A görögöknél a vándort Odüsszeusznak hívják. Bolyongásaiban a hon, a családi tûzhely, a gyermek utáni vágy vezeti. A kereszténység ezt az alaptémát a bolygó zsidóban testesítette meg. Földi megváltása nincs, csak a halálban nyerheti el a megnyugvást. Aztán már nem a hellének vagy a kereszténység “kis” Földközi-tengere került a monda középpontjába, hanem a világot átölelõ óceán. Ezt a szörnyûséges távlatokba helyezett és végtelenségbe tágított mítoszt találjuk meg A bolygó hollandi történetében.” (ismeretlen internetes forrás)

A Hollandi nagyon 21. századi mítosz. A férfit, aki fiatal korában nem ismert lehetetlent – Gonosz szélben, dühöngõ viharban / megkerülné õ a szirtfokot; / káromkodik, s eszeveszett daccal esküdözik: / "Az idõk végezetéig sem adom fel!" – elkapja a siker mámora, és késõbb, amikor már terhes az eszeveszett pörgés, lehetetlen kiszállni. Az üdvöt, mit a parton keresek, / én soha meg nem lelem! / Hozzátok, az óceán habjaihoz / leszek hát hû, míg utolsó hullámotok / meg nem törik, s fel nem szárad utolsó csöppetek! A megváltatás, a lehorgonyzás vágya egy száguldó világban: ez ma a hollandi.
És a nõ? A nõ mítosza ma? A (túl)emancipált nõ vágyképe talán az, hogy ismét a férfi reflexiójából épülhessen fel a személyisége: láss szépnek, és én szép leszek!