Balázs Béla szövegkönyvének színpadra állítása az operai monumentális „hangnem” elhagyásával, két ember lecsupaszított, egyszerű drámájává formálódik. Mivel a szövegnek a zene nem szab metronómot – az idő megállítható, sőt kitágítható. A darabban, ahogy az együttélésben is, rengeteg elakadást és újrakezdést láthatunk.
Az időbeli aszimmetria érzékelteti a lélek útvesztőinek rejtelmességét, illetve az álmok és a látomások szintjét is. Judit akaratos kulcskövetelése a játék egy pontján már Kékszakállú rémült víziójává válik. A nő minden mozdulata és mondata a férfi fejében visszhangzik tovább.
A zsámbéki rakétakilövő állomás betonbunkere egyszerre reális és szimbolikus tér, hiszen nemcsak Kékszakállú termeit, hanem a kapcsolat megromló állomásait is jelképezi. Egyszerre asszociálható a rendőrségi hírekben olvasható emberrablások alagsorával, illetve egy omladozó középkori vár falaival. A hagyományos operai megoldásokkal szemben ez az előadás az ajtók mögé is betekintést nyújt egy-egy emblematikus tárgy segítségével.