„A hely szellem (…) kísért Zsámbékon. A természeti környezetbe, dombok, erdők, tisztások közé épített betonbunkerek, ösvények, teraszok, háztetők „civilizálatlan”, vad terepet kínálnak a konvencionális épületektől szabadulni vágyó színházcsinálóknak. Évente több új helyet találnak maguknak a leleményes rendezők.
A Passió alkotói (…) egy eddig használatlan, jókora vasbeton csarnokba települtek. Nyers beton, az ablakok magasában belátszik a reflektorokkal megvilágított fák koronája. A falak betonszürkék, majdnem fehérek, a földön lisztet terítettek szét vastagon, ha a szereplők belegázolnak, fehér porfelhő keletkezik, s az emelt padló rései is mintha lélegeznének, ahogy a dobbanó lábak terhétől kifújtatják a levegőt.
A szöveg csak töredék – evangéliumi részletek, apokrifek-, a lényeg a zene és a mozgás. A krisztusi szenvedéstörténet a csoport, a „tömeg” állandó sodrásából, hullámzásából, szakadatlan dinamikájából bontakozik ki, helyenként az ismert ikonográfiai jelekből, templomi ábrázolásokból, szentképek, festmények toposzaiból indul el vagy oda ér vissza, s közben a nyers, a szent, a tragikus és groteszk gesztusok szokatlan változatosságával meséli el a stációkat.
A jelenetek narratívája a szöveg és a mozgás közös referenciája alapján követhető, noha nem az „anekdota” a leglényegesebb, hanem annak belső, érzelmi-gondolati kitöltése, a mellé rendelt gazdag asszociációs rendszer. És mindenekelőtt a kép.”

(Koltai Tamás- Élet és Irodalom)